- Eleinte furcsa volt, persze – kezdett bele Winter a mesélésbe, miközben lábával egy kavicsot rugdosott maga előtt.

Nem kellett tovább bujkálnunk, hiszen hála a Haden nevű srácnak, és a képességének, mellyel mások érzékszerveit megzavarja, azok az IAE-tagok, akik elhaladtak mellettünk, csupán néhány kismadarat láttak a földön ugrálni. Akkor lettünk volna hatalmas bajban, ha elfogja őket a gyilkolási vágy, és mindenre lőnek, ami eléjük kerül, még ártatlan verebekre is.

Egyelőre viszont nem kellett ilyenektől tartanunk, szabadon sétálgattunk arrafelé, amerre a túszokat sejtettük.

- Úgy értem, teljesen megijedtünk, mikor hirtelen megláttuk Gabrielt a rejtekhelyünkön. Pedig Prudent főhadnagy éppen azt próbálta elmagyarázni nekünk, hogy tulajdonképpen átálltak a mi oldalunkra, tehát semmitől sem kell félnünk.

- Prudent? Emlékszek rá. Még jó, hogy nem az én csapafőnököm volt, annyira szigorú – horkantott megvetően Adela, és ha ez lehetséges, még szorosabbra fonta karjait mellkasán. Azt meg talán mondanom sem kell, hogy ő, valamint a képességblokkolós csaj, Chandal úgy loholtak Gabriel nyomában, mint kiskacsák az anyjuk után. Bár, egészen biztos, ha valaha is arra került volna sor, hogy a srác barátnőt választ magának, Adela került volna ki győztesen a csatából. Részben azért, mert ha akar akár egy pornószínésznővé is változhat, ami gondolom, minden pasi álma lehet, másrészt pedig lényegesen jobban nézett ki, szép, hosszú lábaival, és nagyjából 45 kilójával, mint a kicsit alacsony, teltebb, és lényegesen furább arcberendezésű Chandal. Aki ráadásul egy kézmozdulattal képes lenne megfosztani Gabrielt képességétől, amivel annyira szeret istent játszani, a srácok meg nagyon nem csípik az ilyesmit. Mármint, ha egy lány erősebb náluk.

- Szóval, onnantól egész jól elvoltunk – vont vállat Winter. – Képzeld, az is kiderült, hogy Perdivel egy lovardába jártunk kiskorunkban.

Perdi? Amíg engem szépen kínozgattak, és majdnem megöltek, itt életre szóló barátságok alakultak ki? Eléggé úgy nézett ki, hiszen Camden, Quentin és Haden is éppen magasröptű eszmecserét folytattak a legújabb videójátékokról, és rettenetesen tudtak örülni annak, ha olyan került szóba, amit mindhárman szerettek, és amivel esetleg majd játszhatnak hármasban.

Egyedül Gabriel volt az, aki valamiért teljesen egyedül sétált, bár lazán zsebre vágott kezeiből, és nyugodt, ám némiképp félelmet keltő mosolyából arra következtettem, hogy őt ez nem is igazán zavarja. És bár akármennyire is furcsállottam, hogy nem igazán óhajt senkivel dumálgatni, valahogy nem is tudtam elképzelni, ahogy Camdenékkel tárgyalja ki a legújabb elektronikai mütyüröket. Annyira nem az ő stílusa lett volna.

Így aztán kicsit arrébb löktem Adelát és Chandalt, hogy mellé tudjak szegődni, és kikérdezzem néhány dologról. Többek között arról, mégis miért kezdett el hirtelen azok oldalán harcolni, akiket addig meg szeretett volna ölni.

- Öö… izé… megköszöntem már, hogy megmentetted az életem? – kérdeztem sután. Mivel, valahogy el kell indítani egy társalgást, és az, hogy az időjárásról kezdjek cseverészni, nem tűnt túl helyénvalónak. Mégis különféle holttestek mellett lépdeltünk el. Bár az tény, hogy a nap szépen sütött.

- Magam sem tudom, miért gondoltam meg magam – válaszolta Gabriel, vetett rám egy barátságos mosolyt, és talán azért, mert magamban én sem gondoltam teljesen komolyan a kérdésem, nem is zavart, hogy nem kaptam igazi választ. Az viszont kicsit már igen, hogy a jelek szerint ugyanolyan könnyen olvasott az emberek fejében bármiféle szupererő nélkül, mint én, mikor használtam a képességem.

- De ez nem így működik. Még az olyan fura fazonoknál sem, mint te. Ne vedd sértésnek ezt, persze – tettem hozzá gyorsan, mivel eszembe jutott, mire képes egyetlen szempillantás alatt, egy puszta legyintéssel. – Csak tudod… nem is olyan régen még simán ki akartatok nyírni. Az egyik bandatagot kis híján felgyújtott, egy másik pedig elhitette velem, hogy az anyukám visszatért. Ilyenek után egyszerűen nem gondolja meg magát az ember.

- Nézd, Brigitte… mindenki követ el hibákat, nem igaz? Valaki kisebbeket, mások nagyobbakat, és akadnak, akik talán olyan nagyokat, hogy azok már megbocsáthatatlanok – sóhajtott Gabriel, és miután befejezte a mondatot, csettintett egy aprót, mire a mellettünk elhaladó IAE-harcos holtan rogyott össze a betonon. Camden kicsivel mögöttünk undorodva nyögött fel, de én csak kuncogtam egy aprót, főleg miután Gabriel viccesen úgy tett, mintha az ujja egy pisztoly lenne, ő pedig fújna egyet a végére, mint a régi western-filmekben szokás.

- Mint mondtam, rájöttem, mekkorát hibáztam. És hogy háború esetén, mert ez bizony az, a saját fajtám mellett a helyem – fejezte be Gabriel.

- Örülök, hogy így döntöttél. Illetve, döntöttetek. Szörnyűek lettek volna az esélyeink, ha még ti is felbukkantok itt, mint ellenségek – csóváltam meg fejem, és inkább bele sem gondoltam komolyabban, miféle állapotok uralkodnának az Idegen Bázis Családi Parkban, ha Gabriel minket irtana ki a helyes kis kézmozdulataival.

- Sosem tudhatod… talán épp a legváratlanabb helyről érkezik a…

- Segítség! Valaki, könyörgöm, segítsen! – hallottunk egy női sikítást, valahonnan a Hősi Múzeumból. Aha, szóval a túszok egy részét erre rejtették.

- Úgy tűnik, szét kell szakadnunk. Egy kis csapat itt marad, a többiek mennek tovább, és a többi – magyaráztam Gabrielnek, aki legnagyobb meglepetésemre, rábólintott a tervre.

- Én szívesen maradok – folytattam aztán. Olyan szívesen végeztem volna néhány mocsokkal, hasonló szemét módon, mint ahogy ők tették velem majdnem. Arról nem is beszélve, hogy azon a helyen, ahol gyakorlatilag a mi hősies tetteinket ünnepelték, bizony rám tört valamiféle fura érzés, hogy még több jót szeretnék tenni, hátha ismét kapok kedvezményeket, és egy kis hírnevet, persze.

- Rendben. Én is maradok veled – lépett mellém Camden. Ami azt jelentette, lőttek a tervemnek, ami szerint mindenkit kinyírtam volna, aki ellenség, és az utamba kerül. – Ha gond van, majd üzenünk valahogy – mondta gyorsan többieknek, akik már távolodtak is, szép lassan, Haden pedig felfelé tartott hüvelykujjával jelezte, hogy mostantól ismét láthatóvá válunk, és hogy azért sok sikert kíván nekünk.

Épp csak néhány másodperc erejéig bukkanhattunk fel hirtelen a semmiből, mikor Camden megragadta a karom, majd gyorsan berobbantotta a Hősi Múzeum ajtaját. És véletlenségből egy ablakot is.

Be kell vallanom, annyira nem számítottam erre a határozott fellépésre, hogy egészen elérzékenyültem, és ha éppenséggel nem egy mentőakció közepén vagyunk, ott rögtön nekiesek, és addig csókolom, amíg kegyelemért nem könyörög.

Bizony. Vannak lányok, akik attól indulnak be, ha a barátjuk valami kedves ajándékkal lepi meg őket. Én attól, ha képes valamiféle gyilkológéppé változni.

Megvártuk míg kicsit elül a füst, meg a port, és minden ilyesmi, majd benyomultunk az épületbe. Természetesen, már várt minket a fogadóbizottság, vagy öt IAE-tag, de mielőtt megszólalhattak volna, Camden vetett rájuk egy dühtől izzó pillantást, majd pislogott egyet, és az összes fegyver, amit ránk szegeztek, felrobbant a kezükben. Sajnos, ennek következtében néhányuknak a keze is leszakadt ugyanazzal az erővel, de nem igazán tudtam sajnálni őket.

- Hahó, merre vannak? – rikkantottam el magam, miközben Camden talán kezdett újra önmaga lenni, hiszen gyorsan elnézést kért az egyik pasastól, akinek ugyan már csak másodpercei lehettek hátra (általában ez történik, mikor tőből leszakad egy karod), de olyan fájdalmasan jajgatott, mintha legalábbis nem magának kereste volna a bajt.

- Erre kérem, itt vagyunk! – gyanítom, ugyanaz a nő lehetett, akinek a hangját odakintről is hallottuk, és bár a sokk nyilvánvalóan elvette az eszét, hiszen nem igazán mondta meg, pontosan merre is lehetnek, igyekeztem követni a hangja irányát.

Minden egyes terembe benéztem, néhányban szomorúan vettem észre, mennyire megrongáltak bizonyos kiállított tárgyakat, például fotókat, vagy éppen egy komplett katonai járgányt, de aztán abban a szobában, ahol a New York-i támadásokat ábrázoló térképeket, és egy óriási makettet tartottak, megtaláltam azt a nagyjából  három tucatnyi embert, férfiakat, nőket gyerekeket egyaránt, akiket egészen addig ott őrizgettek, de mivel amatőrökkel volt dolgunk, mindenki odacsörtetett a bejárathoz, amit Camden kirobbantott, így többé senki nem akadályozta meg, hogy leléphessünk a túszokkal.

- Jól vannak? – guggoltam oda egy nő mellé. Nem tudom, ő lehetett-e a kiabáló, de az biztos, hogy ő szorította magához legijedtebben a kisfiát, aki szintén keservesen sírt, bár leginkább azért, mert meg szerette volna nézni a makettet, de ezt senki nem engedte neki.

- Köszönöm! Annyira köszönöm! – zokogta a nő, majd elengedte a kissrácot, és hirtelen engem rántott oda magához, és szoros ölelésben részesített. – Isten áldjon… és téged is – biccentett aztán Camden felé, aki szintén belépett a helyiségbe, és olyan arckifejezéssel tekintett körbe, mintha nem megkönnyebbült emberekkel, hanem halottakkal találná szemben magát.

- Vége van már? – kérdezte egy nagyjából velünk egykorú lány.

Camdennel egymásra pillantottunk gyorsan. Mégis honnan tudnánk…

Épp mikor ezt készültem volna megosztani a lánnyal is, akármilyen fájdalmas információnak is tűnt, hirtelen egy mély hang zengte be, talán az egész univerzumot, de az Idegen Bázis Családi Parkot mindenképp. Amíg pontosan el nem mondta, mit is akar, azt hittem, valamiféle isteni jelenésnek lehetünk fültanúi, de nem hiszem, hogy a Mindenható ilyeneket mondana:

- Itt a CIA. A létesítményt körbevettük, tíz percet kap az Igaz Amerikaiak Egyesülete, mielőtt az embereink benyomulnának.

- Nos, azt hiszem, vége van – mosolyogtam a lányra, és egyúttal mindenkire, aki a teremben tartózkodott. Még szép, hiszen az, hogy talán estére ismét nyugovóra térhetek a kollégiumi ágyamban, olyan mérhetetlenül boldoggá tett, hogy még arról is megfeledkeztem, talán a CIA a mi segítségünket is kéri a nagy tisztogatásban.