Úgy rohantam Joe lakosztálya felé, mintha legalábbis az életem forogna kockán. Talán így is volt. Sőt, majdnem meg mernék rá esküdni, hogy ha nem futottam volna, végem.

Persze, már akkor láttam, hogy az oda való bejutás nem lesz éppen egyszerű, mikor szó szerint kiestem a felvonóból, amikor az csilingelve megállt az emeleten, de néhány pillanatig még reménykedtem, hogy az őrhelyéről vészjóslóan felemelkedő biztonsági ember csupán végtagjait szeretné kinyújtóztatni, esetleg kicsit megvakarni a fenekét, vagy ilyesmi.

De nem, ahogy egyre közelebb értem, nyilvánvalóvá vált, hogy mindössze egyetlen okból ácsorog a folyosó közepén: hogy feltartóztasson engem. Nem érdekelt. Már felkészültem rá, milyen lazán fogom arrébb lökni kezét, ahogy eltrappolok mellette, esetleg még egy megvető pillantást is vetek rá, vállam felett utána… ehelyett, egyenesen belesétáltam óriási karjaiba. Mintha legalábbis falnak ütköztem volna, vagy ilyesmi.

- Elnézést, kisasszony, de nem áll jogomban beengedni, amíg nem igazolja magát – dörmögte, miközben lenézett rám, azzal a tipikus mosollyal, amit azok szoktak használni, akik baromi fontosnak hiszik magukat, pedig általában nem azok, és néha, mikor igen, minden porcikájukkal azon vannak, hogy kihasználják tehetetlenséged. Mint egy eladó valamelyik hollywoodi butikban, aki fél órán keresztül bizonygatta nekem, hogy sajnálatos módon a kártyaleolvasó nem működik, vagyis fel kell keresnem a legközelebbi bankautomatát, pénzt kivenni, és utána visszatérni hozzá. A kabátot, amit vásárolni készültem, természetesen nem teheti félre nekem, mert akciós darab, és azoknál az ilyesmi nem szokás, jobban teszem hát, ha sietek. Mikor tíz perc múlva visszaértem, letörött sarkú cipőben, zilált frizurával, de kezemben szorongatva a bankjegyeket, hasonló mosollyal, mint Joe biztonsági embere, közölte velem, hogy a kabátot megvette valaki más, de menjek vásárolni máskor is.

- Ugye csak viccel? – sziszegtem a jól megtermett fazonnak. – Már egy csomószor jártam itt, maga hibbant!

- Sajnálom, de…

- Jó, ne mondja tovább! – legyintettem gyorsan, előhalásztam aprócska táskámból az összes iratot, ami éppen nálam volt, és a kezébe nyomtam, hadd válogassa ki a kupacból azt, ami igazán fontos.

- Köszönöm, Miss Queen, ha minden igaz, az öccse is épp odabent tartózkodik – bólintott, és persze magánál tartotta minden egyes kis papírom. Hogy erre mi szükség, nem tudom.

Gyorsan bekopogtam Joe ajtaján, és reménykedtem benne, hogy mielőbb ajtót nyit, bár ha csak az előbbi jelenetet veszem alapul, a biztonságis biztos nem engedett volna át egy dühöngő őrületet sem. Aki igazából csak a fejemben lejátszódó képeken dühöng, és az sem biztos, hogy őrült.

- Bailee? – kérdezte meglepetten Joe mikor meglátott az ajtó előtt ácsorogni, akár egy feldühödött vattacukor, mivel továbbra is azt a ruhát viseltem, amiben vacsoráztam is, de közel sem lepődött meg annyira, mint akkor, mikor hirtelen fogtam, és vállánál fogtam nekinyomtam a falhoz.

- Mondd csak, az a célod, hogy megölj, mert ha igen, akkor inkább valld be itt és most, és lerendezhetjük a dolgokat tisztábban is! – sziszegtem neki, és minden egyes szónál löktem egy aprót rajta. Mivel mondandóm nem volt éppen rövidnek nevezhető, reménykedtem benne, hogy kisebb maradandó sérüléseket is okozok neki ezzel.

- Bailee, ne haragudj, de tényleg fogalmam sincs, miről…

- Hogy miről beszélek? Elmondom, miről beszélek! Brunóról, róla beszélek. És arról, hogy a jelek szerint te tökéletesen tisztában voltál azzal, hogy mennyire nagyon… nagyon… szóval, hogy teljesen odáig van értem! Sőt, arra is célozgattál, hogy esetlegesen ő lehet a Manus, vagyis tudtad, hogy nem teljesen ép, ennek ellenére, mégis elengedtél vele kettesben vacsorázni! – az utolsó szavakat szinte már ordítottam, és a kisebbik felem megsajnálta Joe-t, főleg, mikor láttam, milyen ijedt arcot vág, de egész egyszerűen annyira ideges és rémült voltam, hogy nem igazán tudtam épp ésszel gondolkodni.

- Fogalmam sem volt róla, hogy… ugye nem bántott? – kérdezte hirtelen, és mintha megkönnyebbülés futott volna végig az arcán, mikor megcsóváltam fejem.

- Üljünk le, és beszéljük meg, oké? – fogta meg gyorsan egyik karom, nehogy ismét bánthassam. Vagy csak egyszerűen tényleg meg szerette volna fogni a karom, bár ezt erősen kétlem, azok után, ahogy viselkedtem vele.

Intett, hogy nyugodtan menjek csak előre. Magassarkúmban megindultam az óriási nappali felé, és szinte még be sem tettem a lábam, máris megcsapta az orrom valami olyannak a szaga, amit már jó sok helyen éreztem, leginkább olyan szállodai lakosztályokban, ahol Dominic fordult meg, és szinte Caddie életét mertem volna tenni rá, hogy a Jonas-rezidencián sosem találkozok ezzel a szaggal. Tequila. Cuervo Gold, ha nem tévedek.

Gyanúmat aztán igazolta az asztalon álló üveg, két kispohárral, illetve a csodás bőrkanapén elfekvő Dominic, olyan ábrázattal, mintha azon gondolkozna, legyen-e olyan bunkó, hogy a szőnyegre dobja ki a kidobnivalót, vagy vajon van-e még ideje elrohanni a legközelebbi fürdőbe.

Egészen addig lövésem sem volt, mit is művelhettek azok ketten, amíg meg nem pillantottam a földön, illetve a tequilás üveg mellett heverő szövegkönyveket.

- Ti ivós játékot csináltatok a próbátokból? – kérdeztem Joe-tól, mikor mögöttem belépett a szobába.

- Ó igen. Aki rosszul mondott valamit, ivott. Tök egyszerű. Mivel az öcséd egészen eddig még nem igazán ásta bele magát a tanulásba, elég rendesen kiütötte magát – magyarázta Joe, majd jóízűen kuncogott egyet, mikor Dominicra pillantott.

- És te…

- Én nem vagyok részeg, ha erre gondolsz –vetett rám egy gyors mosolyt Joe, majd leült az egyik fotelbe. – Na, most pedig mesélj nekem, mi is volt pontosan.

Mire előadtam neki az egész történetet arról, Bruno hogy ismerte be különféle érzelmeit, és hogyan kezdte ecsetelni, mennyire nem bírja Joe-t, és hogy legszívesebben mit csinálna vele. – És nagyon-nagyon, rettenetesen megijedtem. Úgy értem, láttam valami őrültet a szemeiben. Amit eddig nem, de most mégis, és egyszerűen… lehet feltűnt neki is, mert nem tudtam tovább természetesen viselkedni. Egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy mi lesz ha rákérdez arra, én mit érzek iránta, és mivel semmit… mármint azon kívül, hogy egy nagyon jó barátként tekintek rá, lehet bántani akar, de ami még rosszabb, lehet téged is bántott volna…

- Engem amúgy is bántani akar, már, ha tényleg ő a mi emberünk – vont vállat Joe, mintha legalábbis azt magyaráztam volna neki, hogy kikapott a kedvenc kosárlabda-csapatom. – A fő, hogy nem történt semmi komolyabb baj, és mostantól már gőzerővel belevethetjük magunkat abba, hogy megpróbálunk rábizonyítani mindent, amit elkövetett, illetve, amit el akar majd követni. Ez meg már menni fog, nem?

- Végülis csak egy filmet kell leforgatnod, nekem meg… - gyorsan Dominicra néztem, aki a jelek szerint elaludt-, szóval nekem meg más dolgom van. De azért menni fog.

- Még szép, hogy menni fog. És ne aggódj. Mikor sok ember van körülötted, illetve körülöttem, mondjuk a forgatáson, Bruno úgysem csinál semmit. Eddig sem csinált. Valószínűleg az éjszaka közepén sem fog rád támadni egy óriási baltával.

- Honnan tudod, hogy pont ez járt a fejemben?

- Egyszerű. Le lehet olvasni az arcodról. Szóval, szerintem menj most, fektesd le az öcséd, aztán űzz ki minden oda nem illő gondolatot a fejedből, és aludj jól. Holnap majd ráérünk gondolkodni azon, mihez is tudnánk kezdeni.

- Holnap? – Dominic olyan gyorsan ült fel a kanapén, mintha valaki jó hangosan a fülébe ordított volna. – Holnap buli lesz. Meg vagytok hívva. Megköszönni ráértek később is.

És hopp, újból elaludt.

Joe-val egymásra pillantottunk, majd egyszerre vigyorodtunk el. Nem épp szokványos nyomozási helyszín, de ki tudja, ha az egész ügy egy bulin kezdődött, miért ne végződhetne ugyanott?

Buta voltam, amiért abban a pillanatban már a boldog befejeződésen járt az eszem. Hiszen, tulajdonképpen az egész azon a bizonyos másnapi bulin kezdődött el igazán.