34.

Végül aztán mégis segítséget kértek. A tisztogatáshoz, úgy értem. Pedig azt hittem meglóghatunk valahogy a túszokkal, egyenesen az egyik mentőhelikopterre, ami vagy egy közeli kórházba, vagy egy még közelibb CIA-főhadiszállásra szállította őket, de vagy a katonai ruháink voltak túl feltűnőek vagy az, hogy olyan emberekkel masírozgattunk ott vígan, akiknek a képét pár hónapja még „közellenségek” felkiáltással mutogatták. De az is lehet, hogy az oldalunkon lógó puskák árultak el minket. Ki tudja.

A lényeg, hogy Prudent hadnagy a tőle megszokotott gyorsasság kétszeresével csípett fülön minket, és szinte szó szerint az akció közepébe dobott. Ha nem lettek volna különösen jó reflexeim, hát egészen biztos eltalált egy golyó, vagy valami, mert a barmok bizony harcoltak tovább. Hiába volt kétszer több titkosügynök velük szemben, ráadásul jó néhány szuperképességű tinédzser, elmebajukból adódóan azt hitték, nyerhetnek ellenünk.

Így aztán, jó néhány mély sóhaj után, nekiálltam harcolni. Mi mást tehettem volna? Még Camden is bőszen lövöldözött, bár azt láttam, hogy igyekezett inkább karra, meg lábra célozni, hogy ne okozzon maradandó sérüléseket. Pláne nem olyan maradandóakat, aminek aztán halál lenne a vége.

A legnagyobb ász, talán mondanom sem kell, Gabriel volt. Az egyszerű kis csettintéseivel, vagy egyéb kézmozdulataival több embert intézett el, mint mi összesen, ebben biztos vagyok. Én, személy szerint tudtam volna nézni egész délután, ahogy az ellenfeleink hullanak, akár a legyek, de Prudent, ki más, leállította.

- Sajnálom, fiam – jegyezte meg halkan, bár valami olyan plusz erővel a hangjában, hogy Gabriel azonnal leeresztette karját -, nálunk nem igazán így intézzük a dolgokat. Amennyiben lehetséges, minél több embert szeretnénk élve bevinni valamelyik főhadiszállásra, hogy ott aztán kihallgathassuk őket, és megtudjuk, merre találjuk a kemény magot.

• Hogy micsodát? - fordítottam oda a tekintetem, de előtte még gyorsan hasba lőttem egy átkozott katonát. - Kemény mag? Vannak... még többen? Olyanok, akik most nincsenek itt? Ráadásul... erősebbek, meg ilyenek?

  - Úgy gondoljuk igen. Ez az egész akció – Prudent hasonlóképp cselekedett, mint én az előbb, és a mondata közepén lőtt egyet -, nagyon olyannak tűnik, mintha csak kiengedték volna szórakozni a... jajj, hogy lehetne ezt szépen megfogalmazni?

• Az aljanépet? - vonta fel szemöldökét Gabriel.

- A mocskokat? - tippeltem én.

- Nem, srácok, az alacsonyabb rangjelzésű katonákat. Vagy újoncokat. Ha úgy tetszik. De semmiképp sem nevezhetjük őket mocskoknak. Vagy bármi más ilyesminek. Tiszteljük az ellent.

Gabriellel egyszerre horkantottunk fel. Méghogy tisztelni...

- Ez persze nem jelenti azt, hogy mostantól nem kell... az ég szerelmére! - kiáltott fel Prudent hadnagy, mi pedig rájöttünk, hogy nem babazsúron vagyunk, ahol elcseveghetünk a torta mellett, hanem nagyon fontos dolgunk van. Mégpedig az, hogy elintézzünk pár dögöt. Aggódni a mókázás után is lehet.

Valamikor éjfél körül mondták azt, hogy mi végeztünk a dolgunkkal, mehetünk haza. Illetve, a Kollégiumban, persze, de valahogy a CIA emberei nem foglalkoznak ilyen apróságokkal, mint hogy kinek mi is számít otthonnak.

- Ti is jöttök, ugye? - kérdezte Winter Perditától, akivel gyakorlatilag össze voltak nőve, pláne, mióta felfedezték, milyen vicces, ha Perdita tűzgolyóit Winter csak úgy fogja, és repteti a levegőben.

Őszintén, kicsit féltékeny voltam. Jó, persze, nekem kéne igazából hálásnak lennem neki, amiért szóba állt velem annak ellenére is, hogy folyton csak gonoszkodtam, de akár össze is állhattam volna Camdennel, őt meg kizárom a szövetségből. Nem, én szépen hozzászoktattam magam a dilis stílusához, a vele együtt járó vidámsághoz, és töménytelen mennyiségű rózsaszínhez, és csak így simán eldob magától.

Illetve nem, természetesen nem csinálta ezt, mert nagyon kedvesen hívtak maguk közé, egyáltalán nem olyan lesajnáló módon, hanem mint akik tényleg szeretnék, hogy velük legyek, de sem erőm sem kedvem nem volt új barátságokat kötni. Megint én voltam a szemét. Tudom, tudom.

- Szia, Brigitte! - köszönt rám valaki. Egy idegesítő, modell-alkatú valaki, aki képes volt elhitetni velem, hogy az anyukám még él, és aztán még képe is van csak úgy simán odaköszönni nekem.

- Adela – bólintottam, és sétáltam tovább. Ne akarja, hogy esetleg a hogyléte felől érdeklődjek. Bár a lelkem mélyén azért reménykedtem, hogy esetleg ő is bocsánatot fog kérni, ahogy Gabriel tette. Bár az is biztos, hogy Gabriel hiába ölt meg egy nagy halom embert, Adela sokkal nagyobb fájdalmat okozott nekem, mint ő valaha is fog. Gyaníthatóan.

- Nagyon helyes pasid van – mosolygott rám Adela, bár egyáltalán nem olyan kedvesen. Inkább, mint mikor a nagyon jó csajok el sem tudják képzelni, mit kereshet egy Camden típusú srác mellettem. Ami rosszul esett, mivel nem tartom magam rondának. Egyáltalán nem. És ez nem egoizmus. A gondolatolvsással sok olyan dolgot hallhatok magamról, ami szeretnék. Meg olyanokat is, amit nem, persze.

- Tudod, mikor én is közétek tartoztam, jónéhányszor kinéztem magamnak. Igazából, simán meg is tudtam volna szerezni, az az igazság – vont vállat hanyagul, és ismét rám mosolygott. - De láttam mennyire odavan érted, és gondoltam, nem lenne szép tőlem, ha elrontanék egy ilyen bimbózó románcot.

- Ez kedves tőled.

- Csak tudod... most, hogy látom megint... kezdenek feltörni a régi emlékek. Vigyázz, Brigitte, mert... jajj, nagyon jól tudod, miért. Szerintem akkor járnál a legjobban, ha bezárnád a szobájába. Ott, talán nem láthatnám... - Adela kuncogott egyet, majd gyorsan elfordította fejét, mert úgy látta, mintha Gabriel szólni akarna neki. Azt meg nem hagyhatta ki, nyilván.

Megcsóváltam a fejem, és szépen, ballagtam tovább. Közben mellettünk sorra hordták el a leendő foglyokat, akik közül néhányan azt kiabálták, hogy fogunk mi még sírni. Ja, nyilván. Azért köszi az aggodalmat, haver.

Sajnos túlságosan rákoncentráltam az IAE-s nyomikra, mire Winter és Perdita már ott is termettek mellettem.

- Képzeld, Perdi a mi szobánkban fog lakni! - sikította izgatottan Winter, majd átölelt engem is, meg a másik csajt is.

- Hogy mondtad? - kérdeztem gyorsan vissza. Lehet, a sok lövöldözés kárt tett a dobhártyámban, vagy bármi másban, ami a jó hallásért felelős, és ezért most mindenféle olyan dolgokat hallok, amiket az emberek ki sem mondanak.

- Nyugi, nem a te ágyadban, hanem az enyémben, az úgyis olyan nagy! De Prudent főhadnagy szerint nincs semmi gond azzal, ha becuccol hozzánk, majd ő elintézi. Hát nem csudajó? Fent maradhatunk egész este, csinálunk magunknak pattogatott kukoricát, és mindenféle ijesztő filmet nézünk! Közben kibeszéljük a pasijainkat!

- Vagy elkezdhetnénk tervezni a győzelmi bulinkat – kiáltott vidáman Perdita.

Győzelmi buli? Itt egyedül csak nekem egyetlen vágyam egy forró zuhany, és aztán alvás két napig? Vagy egy hétig?

- Igen, igen, még azt is meg kell tartanunk! - bólogatott hevesen Winter. - Felejthetetlen eseménynek kell lennie, elvégre azt is meg kell ünnepelni, hogy csatlakoztatok hozzánk! Ilyen különleges esemény nem történik minden nap! Mit gondolsz, Brigitte?

Mondhattam volna, hogy de, bizony rövid CIA-s pályafutásom alatt történtek már meglepőbb dolgok is velünk, vagy hogy az én véleményem szerint hová dughatnák fel a tetves bulijukat, de nem ezt tettem. Csak elmosolyodtam, és vállat vontam. Mintha alig tudnám visszatartani kitörni készülő örömöm.

Pedig, ha akkor hangosan is kimondom a gondolataimat, ők pedig esetlegesen hallgatnak is rám, rengeteg tragédiától megóvtam volna magam, aztán persze az emberiséget is...