Ért már néhány sokkoló kijelentés életemben. Úgy értem, egy olyan tini nővére vagyok, aki enyhén szólva botrányos életmódot folytat. Többször hallottam már rossz híreket, mint ahányszor köszöntek nekem életem során. De a kedves rendőrtiszt bejelentése, miszerint az öcsémet megmérgezték, hát egészen biztos vitte a pálmát. Eleinte persze, fel sem fogtam az információt. Aztán szép lassan kezdtek szavai elhatolni a tudatomig. Az öcsémet... megmérgezték.
- Úristen, és jól van? - ez volt a legelső kérdésem, de leginkább hisztérikus sikításnak hangozhatott. Meg persze azt is mutatta, mennyire nem voltam képes gondolkozni, hiszen akit általában megmérgeznek, az nincs jól.
- Kórházba került, természetesen, de az állapota stabil... miután sikeresen kimosták a gyomrát - bólintott a kedves rendőrtiszt. Uff. A gyomormosás szintén nem kellemes dolog.
- Jó, és mégis miért nem szóltak erről elöbb? Telefonon, ilyesmi. Ha jól emlékszem, az én számom van megadva, mint a veszély esetén értesítendő személyé - szerencsére kezdtem megtalálni normális önmagam. Dominic nincs életveszélyben, felesleges tehát a pánik.
- Egyik munkatársunk majdnem egész éjjel próbálta hívni, Miss Queen, végül a Sway klub egyik takarító munkatársa válaszolt a hívásra, miután elmondása szerint, vagy két órán keresztül rezgett a mobiltelefon az egyik bárpulton.
Vagyis mégsem Joe lakosztályában hagytam a táskám. Ez egyrészt rettenetesen gáz, mivel a klubban akár el is rabolhatta volna valaki, de szerencsére, olyan rendezvényeken, ahol szinte csak híres emberek vesznek részt, nem szoktak eltünedezni az értéktárgyak. Kivéve, ha egy újságíró találja meg, hogy alaposan kielemezze a benne talált tárgyakat. Tampontól a telefonig.
- És valaki mást nem hívtak fel, miután világossá vált, hogy a telefonom és én nem tartózkodunk egy helyen? - kérdeztem kissé türelmetlenül. Persze, arra is kíváncsi lettem volna, merre van a táskám, de kénytelen voltam felállítani egy fontossági sorrendet.
- Természetesen értesítettük Mr. Queen, és természetesen a maga - már előre féltem attól, mit fog mondani, ki az a bizonyos személy, akit felhívtak -, édesanyját.
Félelmeim beigazolodtak.
- Azt mondta azonnal repülőre ül, és ideutazik - mondta a rendőr, számomra pedig itt jött el a pillanat, mikor úgy éreztem, muszáj leülnöm a kanapéra. Mivel teljesen gépiesen cselekedtem, majdnem a kanapé mellé ültem, mosolyt csalva ezzel a felügyelők arcára, de nem érdekelt. Az anyám... idejön. Ez a nap szörnyűbb már aligha lehet.
- Nem lehetne felhívni, és megmondani neki, hogy minden teljesen rendben van, nem kell idejönnie, majd én elintézek mindent? Papírokat, tanúskodást, van már tapasztalatom az ilyesmiben - próbáltam elviccelni a dolgot, de mivel a rendőrök ezúttal sokkal komolyabban néztek rám, mint mikor bénáztam, jobbnak láttam befogni a szám, és lesütni tekintetem.
- A körülményeket figyelmbe véve, úgy gondoljuk, jobb, ha Mrs. Queen mégiscsak ideutazik.
- Körülmények? Milyen körülmények? - kérdeztem zavartan. Nincsenek semmiféle körülmények. Illetve, persze, vannak, de teljesen általánosak. Csak egy kis mérgezés. Előfordul, nem igaz?
- Mondja csak, Miss Queen - a kedves rendőrtiszt előkapott valahonnan egy jegyzetfüzetet, plusz egy tollat, majd helyet foglalt mellettem a kanapén. Ajjaj, rossz, rossz sejtésem van. - Nem veszett össze az öccsével mostanában? Kisebb összezördülések? Esetleg fizikai bántalmazás?
Na álljunk csak meg egy percre. Nem azt kéne kérdeznie, mit csináltam tegnap este, meg hogy nem láttam-e gyanús alakokat csavarogni Dominic körül? Nyeltem egy hatalmasat, és megtöröltem kezeim a köpenyemben. Nyilván nem erre a kérdésre voltam felkészülve. Mégis milyen barom kérdez ilyesmit egy láthatóan másnapos nőtől?
- Tudja, biztos úr, az öcsémmel nem egészen felhőtlen a kapcsolatunk. Akadnak kisebb-nagyobb testvéri csatározások. Biztos magának is van testvére, ismerős lehet a helyzet - vigyorodtam el, kissé idegesen, persze.
- Nincs testvérem - hangzott a tömör válasz. - Volt rá alkalom, hogy megütötte a testvérét, esetleg egyéb módon bántalmazta?
- Néhányszor fejbe vágtam már dolgokkal. Párnával, mappával, meg telefonnal, de az csak egyszer fordult elő. És megérdemelte.
- Sosem érezte azt, hogy azt hogy az öccse esetleg nagyobb büntetést érdemelne? - ez elég fura kérdés volt, ha nem egy rendőrrel társalogtam volna, azt hittem volna, valamiféle dominás műsorba akarnak belerángatni.
- Mikor nagyon felidegesített, gondoltam rá, persze, de ugyan már... - nevettem fel. Ismételten csak idegesen. Továbbra sem nagyon értettem, mégis mire akar kilyukadni, de reménykedtem benne, hogy csakis a helyzet pontosabban látásához kellenek ezek az infók.
- És...
- Csak egy perc! - vágtam gyorsan a rendőr szavába, aki láthatóan meg is lepődött bátorságomon. Vagy hülyeségemen. De ugyan, kisapám, nem ismersz te engem. Miután sok-sok évet töltöttem anyu társaságában több kell nekem egy szigorú pillantásnál ahhoz, hogy komolyan megijedjek. - Visszakaphatnám a táskám?
- Nem.
- És miért nem? Sajnálom, de lehetséges, hogy fontos emberek hívnak éppen. Menedzser vagyok, nem lehetek elérhetetlen.
- A táskát a rendőrsön tartjuk, míg a vizsgálat le nem zárul, teljes tartalmával együtt, vagyis nem, nem kaphatja vissza. A telefonját... talán, ha alaposan kivizsgáltuk.
- Maguk belenéznek a telefonomba? - sikítottam fel. Nem mintha olyan sok érdekesség lett volna benne. Mivel pasim nincs, a pikáns üzenetek kilőve. Képek is javarészt Caddie-ről találhatók rajta, Dominic bizonyos fellépéseinek, interjúinak időpontjai pedig nem hiszem, hogy érdekelnék őket. De akkor is. Biztos vagyok benne, hogy ilyet nem lehet csinálni.
- Jól figyeljen, Miss Queen - az olyan kedvesnek tűnő rendőr, hirtelen átkapcsolt rosszabbnál is rosszabb zsaru üzemmódba, és rettenetesen közel dugta arcát az enyémhez, miközben összehúzta szemeit, és mérgesen fújt is egyet -, jelen pillanatban ön igencsak előkelő helyen szerepel a gyanúsítottak listáján, szóval azt ajánlom, válaszoljon a kérdésekre, és akkor talán nem visszük azonnal az örsre.
Mint már említettem, nehéz megfélemlíteni. Anyu mellett egyszer még egy őrült karmaiba is kerültem, sokkal félelmetesebb volt, mint ez a fazon itt.
- És mégis mire alapozzák azon nevetséges feltételezéseiket miszerint én, esetleg megpróbáltam volna megölni az öcsém? - dugtam én is közel fejem az övéhez.
- Kérem - biccentett a pali, majd társához fordult, aki táskájából már elő is kapott egy sima, barna mappát. Keresztbe fontam karjaim a mellkasom előtt. Ugyan, most jönnek a titkos fotók azokról a pillanatokról, mikor Dominickal veszekszek? Ugyan már.
Magabiztos mosolyom egy másodperc alatt lehervadt, amint a bunkó rendőr az ölembe dobta azt a nagyjából tucatnyi képet, ami a táskámat ábrázolta, plusz egy kis fiolát, olyat, amit olyanok szoktak használni... akik, nos... megmérgezni készülnek valakit.
Óriásit nyeltem, miközben tekintetem a képekről, lassan visszaemeltem a rendőrre. Önelégülten mosolygott rám, miközben kikapta kezemből a fényes papírokat, és ismét visszaadta őket társának. Volt oka mosolyogni, hiszen én itt jöttem rá, hogy sarokba szorítottak. Mert bár tökéletesen tisztában voltam vele, hogy én nem követhettem el ilyesmit, hiszen az este folyamán végig Joe-val voltam elfoglalva, ezt valószínűleg sehogy sem fogom tudni megmagyarázni egy olyan embernek, aki teljesen biztos bűnösségemben.
Egy napja még hú de menő nyomozólánynak éreztem magam, aki bármit megtenne azért, hogy megóvja szerelmét a veszélytől. Nézzenek oda, milyen gyorsan a másik oldalon találtam magam. A gonoszak oldalán. A Fazon, és a Manus oldalán.
Rengeteg kérdésem lett volna, amit bizonyára felteszek a rendőröknek, ha ők is tisztában vannak azzal, hogy tulajdonképpen én is nekik dolgozok. Ezek közül akadt egy, ami a leginkább foglalkoztatott, bár lehet, azt egyáltalán nem osztottam volna meg velük. Még akkor sem, ha egy kávé mellett tárgyaljuk ki az eseményeket, és kollégának szólítjuk egymást.
Miért pont Dominic?