- Hú, de király ez a szoba! - kiáltott fel elragadtatva Perdita, amint beléptünk a Winterrel közös kis szentélyünkbe. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára jártunk a szobában, pedig csupán egy-két napja mentünk az Idegen Bázis Családi Parkba, seggszétrúgás céljából.
Megcsóváltam a fejem, majd egy jól irányzott rúgással becsaptam magunk mögött az ajtót. A folyósón ugyanis óriási volt a zsivaj, hiszen mindenki egyszerre kezdte keresni szobatársát, barátnőjét, ilyeneket. Mivel annyira azért nem sikerült tökéletesen a kis kalandunk, és azért akadtak felénk is olyanok, akik nem élték túl a harcokat, a nevetgélést és a beszélgetést néha félbeszakították a keserves zokogás hangjai.
Igencsak érdekes, de az újakat, mármint azokat az újakat, akik eddig halálos ellenségek voltak, szinte senki sem vette észre. Igaz, Chandal kivételével egyikük sem túl feltűnő jelenség, talán kicsit dögösebbek az átlagnál, de akkor is furcsa, milyen természtességgel képesek egyesek elsétálni olyanok mellett, akiknek a képét nem rég még azért mutogatták, hogy tudjuk, kire kell lőni, mikor helyzet van. Még én is összerándultam néhányszor, mikor Perditára pillantottam, pedig igazán megszokhattam volna már a társaságát.
- Talán, ha tudom, hogy miféle ellátásban részesültök itt a CIA-nál, előbb csatlakozok én is - folytatta Perdita, és leült Winter ágyának szélére. Jó kislány. - Lázadónak lenni király dolog, de saját fürdőről vagy komplett CD-gyűjteményről álmodni sem mertem.
Majdnem közbevágtam, hogy helyette viszont szabadon legyilkolhatott néhány embert, köztük majdnem engem is, de nem igazán segítettem volna elő a barátkozást, azt hiszem. Bár még abban sem voltam teljesen biztos, hogy barátkozni akarok vele. De mivel nagyon úgy tűnt, hogy rajtam kívül mindenki kezdi megszeretni Gabriel kis csapatát, kénytelen voltam jól fogadni az új barátokat. Márcsak azért is, hogy ne veszítsem el a régieket.
Pedig Camdenben és bizalmatlanságában eleinte még bíztam, sőt, teljesen meg voltam győződve arról, hogy ő majd hű társam lesz, mikor ki kell fejeznem különféle aggodalmaim a bandával kapcsolatban. Csakhogy, a Családi Parkból a főhadiszállás felé menet, történt egy igencsak érdekes dolog. Mégpedig, hogy jó szokásukhoz híven, Quentin meg ő, elkezdtek az X-boxról beszélgetni, meg arról, mennyire szeretnének már hazaérni, ugyanis hiányzik nekik egy jó kis Halo 3 leszámolás. Mintha nem lődöztek volna éppen eleget igaziból. Sosem fogom megérteni a fiúkat. Valahogy aztán Haden, Perdita pasija is beszállt a kis csevejbe. Úgy nagyjából tíz perc elteltével tűnt fel nekik, hogy Gabriel ugyan kíváncsian figyeli őket, de egy szót nem szól arra vonatkozóan, hogy milyen csalásokat ismer, vagy hogy szerinte melyek a legerősebb fegyverek.
- Izé... játszottál már a játékkal? - kérdezte óvatosan Camden, mire Gabriel csupán megcsóválta a fejét. Egészen hasonlított egy óvodásra, akit a többiek kinevetnek, mert a Pokémon helyett inkább Micimackót néz, ezért meg is sajnáltam picit. Igen, egy olyan srácot, aki egy pillantásával képes legyilkolni akárkit.
- Ne már, Gabe, ezt nem hiszem el! - nevetett fel Haden. Biztos a mi fiaink hatása volt ez, mármint, hogy ennyire közvetlen lett főnökével, hiszen egészen eddig úgy tűnt, mintha halálosan be lenne szarva tőle. Gyanítom, a régi szép GOD-os időkben még ahhoz is engedélyt kért, hogy pisilni mehessen, most meg még becézésre is vetemedett.
- Nem nagyon volt lehetőségem... - kezdte magyarázni Gabriel, de Quentin közbevágott:
- Mármint eddig nem volt lehetőséged! Ma este, csak mi, fiúk, néhány doboz energiaital, a konyhás néni isteni hamburgerje és a Halo 3! - Haden és Camden csupám helyeselni tudtak, mire Gabriel elnevette magát. Nem, nem csak mosolygott, tényleg nevetett, ráadásul úgy tűnt, tényleg szívből teszi azt.
Így történt, hogy hű csatlósom inkább néhány virtuális pasast választott helyettem. Pedig ki tudja... elképzelhető, hogy a komoly beszélgetés után kedvem támadt volna valamiféle levezetéshez is.
- Ma este, szerintem, semmiképp sem tudjuk megtartani a győzelmi bulinkat - sóhajtott szomorúan Winter, és lehuppant Perdita mellé az ágyra. - Mindenki el van fáradva, és néhányuknak szerintem kedve sincs bulizni a történtek után.
- De holnap... - mosolyodott el Perdita.
- Ó igen, a holnapi nap már tökéletes lesz! Amikor az űrlények támadtak, és búcsúbulit tartottunk, minden szempontból tökéletesnek lehetett mondani, szóval szerintem mindenképp meg kéne keresni a srácot, aki akkor DJ-zett, és...
- Meghalt - vágtam közbe. Nem akartam, de valahogy mégis úgy csúszott ki ez az egy szó, mintha azt jelentettem volna be: esik az eső. Vagy egyéb tök természetes dolgot. Ez is csak azt mutatja, hogy a CIA mennyire nem tesz jót az ember lelki fejlődésének.
- Nos, akkor mást kell keresnünk - vont vállat Winter, nekem meg lassan már kezdett hányingerem támadni magunktól. Bár lehet, csak a fáradtság, és a hajamból áradó intenzív vérszag volt az oka émelygésemnek.
- Találjatok ki valami okosat, én addig megyek, összeszedem a többieket a megbeszélésünkre. Remélem, ha tisztázzuk magunkat, mások nem fognak úgy nézni ránk, mint az a morcos biztonsági őr a bejáratnál - ugrott fel Perdita az ágyról, majd mielőtt kiment volna a szobából, egyszer még visszafordult: - Hogy festek? Azt mondták, videóra vesznek mindent, és nem szeretném, ha csúnya kép maradna meg rólam az utókornak!
- Ő mindenkire őgy néz, ne aggódj. Ja, és a liftben lefelé menet tegyél fel egy kis szájfényt, és jó leszel - mondta neki Winter.
Amint kettesben maradtunk, egymásra pillantottunk, majd mindketten egyszere fordítottuk tekintetünket a fürdő felé.
- Ne is álmodj róla! - sziszegtem Winternek, és már futottam is a helyiség felé, mely mintha jobban ragyogott volna, mint egyébként, sőt halk angyali muzsikát is hallani véltem a háttérben. Szinte már éreztem bőrömön a forró vízsugarakat a zuhany alatt, orromat pedig már az isteni kókusz illatú samponon csiklandozta.
Túl hamar kezdtem örülni, ugyanis Winter egy laza kézmozdulattal az ágyamra repített, úgy, hogy még a fejem is bevertem a falba, kiöltötte rám a nyelvét, majd berohant a fürdőbe, és szerintem az átlagosnál kétszer hangosabban zárta magára az ajtót.
Mérgesen a párnámba bokszoltam. Sajnos, így aztán észrevettem, tulajdonképpen milyen jó puha, eldőltem, és úgy ahogy voltam, koszos ruhában, csupa véresen és porosan, elaludtam.

Másnap persze kicsit meg is bántam ezt, hiszen az előző estinél tízszer rosszabb émelygésre ébredtem. Amíg Winter és Perdita (akit fogalmam sincs mikor eresztettek vissza a szobánkba, hiszen úgy aludtam, mint aki fejbe vágtak) békésen szuszogtak takaróik alatt, betámadtam a fürdőszobát. Talán még sosem esett ennyire jól egy zuhany, még az űrlényes balhé után sem. Talán azért, mert ott néha találtunk valamiféle tisztálkodásra alkalmas helyiséget a csatározások közben.
Frissen mosott hajjal, és fellélegezve, hogy ismét a saját cuccaim hordhatom a katoni egyenruha helyett, elindultam reggelizni. Borzalmasan éhes voltam, és eszem ágában sem volt megvárni, amíg a két Csipkerózsika szándékozik kimászni az ágyból. Pláne, hogy ébredés után még egészen biztos szerették volna megbeszélni álmaikat, és jelentésüket. Ebből, köszönöm, de inkább nem kérek.
A kajálda borzalmasan kihalt volt, bár nem is számítottam másra. Egyedül Prudent főhadnagy ücsörgött egy asztalnál, különféle kolbászokkal megrakodott tányérral, és egy óriási bögre, kőzölgő forró teával az asztalán. Amint észrevett, intett, hogy menjek oda hozzá.
- Jó reggelt, uram! - bólintottam, mikor leültem vele szemben.
- Jó reggelt neked is, Brigitte! Sikerült kipihenned magad?
- Igen, köszönöm - válaszoltam kedvesen, bár gyanítottam, hogy nem egészen erről szeretne társalogni velem. Mivel csupán egyetlen tippem volt, miről is lehet szó, gyorsan fel is tettem a kérdést, további kínos, felesleges társalgást megelőzve: - Hogy ment a tegnapi megbeszélés, uram?
Prudent sóhajtott egyet, majd óriásit kortyolt a bögréjéből, amire, csak akkor vettem észre, hogy a kislánya, és a felesége képe volt nyomtatva. Bezzeg én mindig az uncsi CIA-logósakat kapom.
- Jól - mondta aztán halkan. - Túl jól, ami azt illeti.
- Túl jól? - vontam fel szemöldököm. Létezik olyasmi, hogy egy ilyenfajta megbeszélés túl jól menjen?
- Valami nem stimmelt a srácokkal. Beismertek mindent, amiket csináltak, az összes szörnyűséget, és elnézést kértek mindenért. Sőt, Gabriel, elmebetegségnek nevezte tetteit, és elsőre beleegyezett, mikor felajánlottuk neki a CIA egyik pszichiáterének segítségét.
- Ez nem vall rá - húztam el a szám. Úgy értem, miközben harcolgattam vele, és itt most arra a harcra gondolok, mikor ugyanazon az oldalon álltunk, egyáltalán nem mutatta, hogy akármit is megbánt volna, vagy hogy betegnek érezné magát. Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy Gabriel szemében, saját maga volt az abszolút király. Mégha ő másképp is fogalmazna. Isten, vagy ilyesmi.
- Szerintem sem. Persze a feletteseim nem értenek velem egyet, szerintük túlságosan borúsan látom mostanában a dolgokat.
Bár Prudent főhadnagy cseppet sem vidám dolgokról magyarázott éppen, sőt, a gondolatai még borúsabbak voltak, hiszen attól félt, esetleg ki akarják rúgni, vagy átpasszolni valami másik ügyhöz, mégis mosolyra húzódott a szám. Egyszerűen csak azért, mert végre úgy éreztem, akad valaki, aki tökéletesen egyetért velem abban, hogy Gabrielékre igenis oda kell figyelni, legalább addig, amíg meg nem történt az első, összekovácsoló, közös ivászat.
- Brigitte, te okos lány vagy - nézett aztán rám a főhadnagy komolyan. - Szeretném, ha megfigyelnéd őket, és amint valami gyanúsat tapasztalsz, szólsz nekem. Csak nekem, oké?
- Kövessem őket még a klotyóra is? - hajoltam közelebb Prudenthez.
- Még a klotyóra is - bólintott.
- Megegyeztünk! - kiáltottam fel vidáman.