Úgy értem, ennek az egésznek semmi értelme. Dominic élete nem forog veszélyben. Miért forogna? Ő csupán egy tinisztár, aki... jó, tény, hogy kerültem már olyan szituációba, mikor egy tinisztárnak a popóját kellett megmentenem, meg ilyenek... de azért az más volt. Jó, talán csak annyival volt másabb, hogy Joe teljesen normálisnak volt mondható, ezért nem értettem, mi lehet vele a gond. Dominic meg... Dominic. Néha még nekem is megfordul a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel kitekerem a nyakát, pedig én a nővére vagyok. És igen, pont erre gondoltak a zsaruk is.
És úristen. Talán valakinek igenis lehet oka megölni az öcsém. De nem. Ez hülyeség.
Mielőtt tovább gondolkodhattam volna, saját szomorú sorsomon, vagy az öcsém még szomorúbb sorsán, ugyanis hirtelen egy egész hadsereg rontott be a lakosztályomba. Na jó, annyian talán nem voltak, de igencsak úgy tűnt egy pillanatra. Talán mert az egyikük Bruno volt, aki azért nem kis darab, egy másikuk az anyám, aki olyan hangosan, és olyan gyorsan beszélt, mintha legalább tíz ember helyett tenné, a harmadik személy meg Kevin Jonas. Igen, Joe bátyja. És igaz, hogy éppen azzal gyanúsítottak, hogy megpróbáltam megölni a saját öcsém, mégis óriási vigyor terült szét arcomon, amiért megláttam azt az embert, akit talán az egyedüli igaz barátomnak nevezhetek.
- Hol a fiam? Hol van a fiam? - sikítozta hisztérikusan anyu, majd odarohant az egyik rendőrhöz, ahhoz, aki először olyan kedvesnek tűnt, persze aztán mégsem volt az, és elkezdte rázni a vállánál fogva. Hű, úgy tűnik azok a kimerítő edzések, amiket csinál, mégis jók valamire.
- Asszonyom, nyugodjon meg! - próbált belekezdeni a rendőr, de anyu meg sem hallgatta, csupán torka szakadtából sikítani kezdett.
Ha nem féltem volna annyira attól, hogy pillanatokon belül lenyugszik, beavatják a dolgokba, és rám veti magát, hogy megverjen, egészen biztos előkaptam volna a telefonom (már, ha azt meg nem kobozzák el, persze) és felveszem az egészet, hogy borúsabb napjaimon újra és újra lejátsszam magamnak. Olyan röhejes volt. Pláne, mikor Bruno is felbukkant a képben, derékon ragadta anyut, és elráncigálta a rendőrtől.
- Mrs. Queen nyugodjon meg, a fia tökéletes biztonságban van a városi kórházban...
- A városi kórházban? - kevés hiányzott ahhoz, hogy anyu kiszabadítsa magát Bruno szorításából, és ismét támadásba lendüljön. - Ez az átkozott sziget tele van magánklinikákkal, és a fiam a városi kórházba szállították? Oda, ahol az a sok mocskos...
A saját anyám itt olyan szavakat kezdett használni, amik hallatán én pirultam el szégyenemben. De még továbbra sem hallotta az egész történetet, vagyis a fejem még biztonságban volt, és ennek rettenetesen örültem, csúnya szavak ide, vagy oda.
- Bailee! - förmedt rám anyu, én pedig azt hittem, annyira elmerengtem, hogy már kitáltaltak neki a zsaruk, és most arra készül felszólítani, hogy ugorjak le a Marriott tetejéről.
- Tessék? - kérdeztem vissza ijedten.
- Te vagy az öcséd menedzsere, nem? Intézkedj! - csettintett, mintha legalábbis kutya lennék, vagy a szerencsétlen kertészeink egyike, akivel gyakorlatilag csak ehhez hasonló kézmozdulatokkal hajlandó kommunikálni. Bár lehet azért, mert Javier egy szót sem beszél angolul.
Ösztönösen már nyúltam volna is a zsebembe, hogy előkapjam a telefonom, és felhívjam a különféle klinikákat, szabad kórterem ügyben, de aztán eszembe jutott, hogy nem tudok mivel intézkedni. És hogy bűnöző lettem. És hogy ez mennyire gáz. És hogy mennyire szerettem volna, ha Kevin beveti az ex-tinisztáros befolyásos szövegét, elvisz egy kávézóba, és vesz nekem egy óriási pohár whiskeys jegeskávét, miközben én elmesélnék neki mindent, és ő segítene, és nem érezném ennyire pocsékul magam.
- Nincs telefonom - morogtam inkább, bár valószínűleg csak én hallottam, olyan halkan.
- Mrs. Queen, azt hiszem, el kéne jönnie velünk az örsre, hogy... - kezdte volna a rendőr, de aztán anyu mérges pillantását látva, rögtön másképp fejezte be a mondatát, mint eredetileg akarta volna -, vagy akár elmehetünk a kórházba is a fiához, hogy megbeszéljük ezt az egészet.
Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne essen le az állam. Egy szót sem szólt rólam. Vagy nekem, mármint, hogy tartsak én is velük, hogy megfigyelhessenek. Lehet, csak meg akartak tréfálni az egész gyanúsítós szöveggel?
Eléggé úgy tűnt, ugyanis már fogta is karon anyut, hogy nagyon kedvesen kivezesse a szobából. Én továbbra is ültem a kanapén, figyeltem, hátha valaki mégis észrevesz. Mármint Kevinen kívül, hiszen ő gyakorlatilag azóta, hogy megjelent az anyámmal meg az öcsém testőrével, kitartóan mosolygott rám. Próbálta a pozitív energiáit küldeni, szerintem.
A kis csapat, mármint a két rendőr, anyu és Bruno (bár utóbbi azért szintén elég sokszor pillantgatott rám aggodalmas tekintettel) elindultak a lakosztályomból kifelé, én pedig majdnem felsóhajtottam, hogy hála égnek, de a cseppet sem barátságos visszafordult. Illetve a kollégájához.
- Figyeld a lányt.
Csupán ennyit mondott, de én máris tudtam, hogy továbbra is ugyanakkora bajban vagyok, mint mielőtt anyuék felbukkantak volna. Az a rendőrfazon, aki körülbelül egészen addig egy szót sem szólt, sőt, még csak rám sem pillantott, hirtelen rám vigyorgott. Hasonló vigyorral, mint mikor a pedofilok cukorral kínálják a kisgyerekeket. Megijesztett, bevallom.
Pláne, mikor egyedül maradtunk. Illetve, Kevin is a szobában tartózkodott, és az ő jelenléte azért némiképp enyhítette félelmeim.
- Hú, hát ez nem semmi! - nevetett fel, majd leült mellém a kanapéra. A rendőrpofa, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét rólunk, lehuppant az egyik, hófehér fotelbe.
- Nekem mondod? - sóhajtottam fel, majd tenyereimbe temettem az arcom, és próbáltam nem elkezdeni zokogni.
- Ugyan már - ölelte át Kevin a vállam. - Minden rendben lesz. Nem tettél semmi rosszat múlt éjszaka.
A két szó, mármint a "múlt" meg az "éjszaka" egymás után, úgy ért, mintha fejbe vertek volna. Ismét eszembe jutott minden Joe-ról, ezúttal már teljesen józan fejjel, és egyúttal az is eszembe jutott, hogy rengeteg fotós is volt az eseményen. És mint nagyon jól tudjuk, az ilyen helyzetek tökéletesen kínos cikkek megírásához vezetnek.
Félve pillantottam Kevinre, hátha esetleg valamiféle mindentudó mosollyal találom szemben magam, mármint olyasmit, ami arra utalna, hogy tudja, mit műveltem az öccsével... illetve, mit műveltem majdnem. De szerencsére, ugyanolyan kedvesen mosolygott rám, mint úgy általában mindig.
- Találkoztál már Joe-val? - kérdeztem halkan. Reménykedtem benne, hogy ezzel ki tudom ugrasztani a nyulat a bokorból, vagy ilyesmi. Majd elmondja nekem, hogy egy ribancnak gondol, Joe úgyszintén, és lehet életem legrosszabb napjának nézek elébe, ezek után már biztos, de a legrosszabbnál már csak jobb lehet, nem?
- Nem, a recepciónál összefutottam az anyukáddal, és gondoltam, hogy valami gond lehet, szóval jöttem. Az öcsém tud várni.
- És nem is hallottál semmi érdekeset róla idefelé esetleg a tévében, vagy az újságokban?
- Nem nagyon. Minden az Dominic mérgezésével van tele. Próbáltam egy olyan reggeli rádióműsort keresni, ahol olyan idegesítő témákról van szó, mint a túlzásba vitt orrszőrnyílás, vagy a tökéletes palacsintarecept, de tényleg minden ezzel a tegnap esti bulival van tele. Illetve egy részével.
- Melyik részével? - kérdeztem nagyon hirtelen, nagyon magas hangon.
- Bailee, az öcséddel, hahó. Minden rendben, biztos? Nem akarsz elmondani nekem valamit? - Kevin közelebb hajolt, és ami azt illeti, a bébiszitter rendőr is. Abban reménykedett, hogy elárulom a tökéletes bűntettem minden kis részletét, és ő lesz a leleplező zseni.
- Minden rendben - mosolyodtam el halványan.
- Komolyan?
- Ugyan, hazudtam én neked valaha is? - csóváltam meg a fejem, és még egy gúnyos pillantást is tettem hozzá Kevin felé. Bár közben rettenetes bűntudatom támadt, mert igenis hazudtam már neki. De csak egyszer fordult elő, és vészhelyzet volt! És az, hogy a fiára kentem egy méregdrága lámpa összetörését, mikor náluk voltak egy hétvégét, nem is akkora bűn. A gyerekek mindenfélét levernek, és a kis Kevint úgysem szidja le annyira. Mégiscsak a fia.
- Ne haragudj, csak teljesen furán viselkedsz. Bár ez is érthető. Nem mindennap vádolják az embert gyilkossági kísérlettel. Pláne az olyan embereket, mint te.
- A csinosakat? - vigyorodtam el boldogan.
- Nem, azokra gondoltam, akik már maguk is megoldottak egy bűntényt. De persze, a csinosakat sem.
- Én sem értem ezt az egészet. Jó, természetesen már egy ideje sejtettük Joe-val, hogy valami megint készülődik...
- Hogy mi? - kiáltott fel Kevin, de leintettem. Teljesen elrontotta közbevágásával a megható beszédem.
- De nem hittem volna, hogy az öcsém is áldozatául esik ennek az egész balhénak. Úgy értem, oké, néha kibírhatatlan, és képes olyan dolgokon problémázni, mint hogy nem kap meg egy lakosztályt, vagy nem engedem alkoholt inni, de ettől még nem rossz gyerek, a lelke mélyén. És semmi köze sincs Joe-hoz. Azt megértem, hogy a kocsim totálkárossá teszik, mert van közöm hozzá, de Dominicnak nincs köze hozzá, csak hozzám, és ez azért így már elég bonyolult egy kapocs közte és Joe között, nem? - miközben az utolsó néhány szót megfogalmaztam, már le is esett az egész. Szerintem Kevinnek is, ugyanis szinte ugyanabban a pillanatban mikor én, ő is nyelt egy hatalmasat.
A levelet Joe az elnöki lakosztályban találta. Abban a lakosztályban, ami eredetileg Dominické lett volna. És az a másik... szintén nem Joe-nak lett címezve, csak azt hittük, mert olyan borzalmasan nagyon eogisták vagyunk, és képesek vagyunk azt feltételezni, hogy körülöttünk forog a világ. Egyedül a kocsim tönkretétele az volt az, aminek gondoltuk, de nem azért, mert Joe-hoz van közöm. Nem, azért, mert Dominichez van közöm.
- Az öcsémet meg akarják ölni - jelentettem ki, nemes egyszerűséggel magam elé meredve.
- Ja - bólintott Kevin.
Itt vesztettem el az eszméletem.