Ha az űrlényes melót, az utána következő kis szünetet, meg ezt a mostani melót is beleszámítjuk, azt kell mondanom, bizony már jó sok ideje tart CIA-s pályafutásom. Mégis, egészen addig az estig, mikor a győzelmi bulit tartottuk, én pedig laza testartással ücsörögtem a pultnál, kezemben egy pohár Martinivel (rázva, nem keverve), sosem éreztem még igazi titkosügynöknek magam. Persze, a mi munkánk nem is ilyen természetű, de akkor is. Az embernek lehetnek álmai. Az enyém egy igazi jó kis titkos meló volt. Ó, és az, hogy a nővérem ne bújtasson rózsaszínbe a saját esküvőjén.

- Halihó! – lépett mellém Camden, és egy gyors csókot nyomott a számra. Nem volt már teljesen józan, ebben biztos voltam. Már csak azért sem, mert Quentin, Haden meg ő, ismét eljátszották a szörnyülködős magánszámukat, mikor megtudták, hogy Gabriel még sosem játszotta az „Én még soha…” játékot. Tudjátok, mikor valaki mondja, mit nem csinált még életében egyszer sem, és ha te viszont már igen, akkor vedelsz.

- Nem vagy valami nagyon aktív – mosolyodott el Camden, és egyik karjával átölelt. Még gondolatolvasás nélkül is rájöttem, mit szeretne, olyan árulkodóak voltak a kis mozdulatai, meg ahogy izgatottan vert a szíve, össze-vissza.

És hiába szerettem volna én is kézen fogni, majd egy csendes, és magányos helyre elráncigálni, hogy megtarthassuk a saját kis győzelmi bulinkat, munkám volt. Komoly munkám.

Amíg Prudent főhadnagy rám nem bízta Gabriel csapatának figyelését, eszembe sem jutott, hogy esetleg Központi Hírszerző Ügynökségnek dolgozzak, de hirtelen egész izgalmasnak találtam ezt a melót. Egyrészt, mert a kapcsolatunk miatt egészen biztos nem kell különféle iskolákat kijárnom ahhoz, hogy ügynök lehessek, másrészt, ki vágyhatna jobb titkosügynökre egy gondolatolvasónál?

- Ne haragudj, de nagyon fáradt vagyok, meg igazából… fáj a fejem is egy kicsit – jobb ötlet nem jutott eszembe ennél az elcsépelt klasszikusnál, de úgy tűnik, Camden már eleget ivott ahhoz, hogy bevegye az ilyesmit.

- Azért szólj, ha mégis meggondolnád magad – simított végig az arcomon Camden, és már épp kezdtem volna hallgatni a kis hangocskára a fejemben, ami azt magyarázta, szarjam le Prudentet, és érezzem jól magam, mikor hamiskásan elvigyorodott. Mármint Camden. – Mikor Gabrielnek kell mondania valamit, amit még nem csinált, szinte mindig iszunk. Lehet, hogy zseni a srác, de nem tudom hol nevelkedett, semmi érdekeset nem művelt még egész életében. Mármint a lázadó különlegesek vezetését leszámítva.

- Azért óvatosan az ivással – mosolyodtam el.

- Tök óvatosak vagyunk. Biztos nem akarsz csatlakozni? Ígérem, tökéletes úriemberek leszünk, és nem mondatunk veled semmi olyasmit, amit kínos lehet egy hölgy számára – Camden ezúttal a kézfejemre nyomott egy csókot, csak hogy stílusos legyen. Nagyon tudom szeretni, mikor kicsit részeg, említettem már?

- És azt nem is mondtam még, hogy Haden, meg az ő érzékszerv-zavaró képessége sokkal jobb, mint akármelyik drog! Egyszerűen csak szépen kéred, és azt vetít a szemeid elé, amit csak látni szeretnél! Például, mielőtt idejöttem hozzád, én voltam Luke, amint épp Darth Vaderrel harcol! Óriási élmény! Biztos neked is van valami őrült vágyad, amit szeretnél valóra váltani!

Igazából volt egy csomó. Például rengetegszer képzeltem már azt a zuhany alatt, hogy én vagyok Hannah Montana, de ez tényleg a legtitkosabb álmaim egyike, és a világért sem vallanám be senkinek. Ahhoz pedig, hogy Haden szőke parókat húzzon a fejemre, el kéne neki mondanom, mit is akarok. Az pedig nem menne, oda lenne az imidzsem.

- Menj csak, nyugodtan, én tényleg tök jól elvagyok itt!

Többször aztán már tényleg nem kellett mondani Camdennek, már rohant is. Biztos ki akarta próbálni, milyen lehet ünnepelt rocksztárként kilépni egy limóból, valamiféle neves zenei díjátadó ünnepségen.

Kortyoltam egyet az italomból, majd gyorsan végigjárattam tekintetem az óriási tömegen. Láttam Wintert Perditával csevegni elmélyülten az egyik, fal mellé tolt asztal tetején. Legutóbb, mikor melléjük léptem néhány másodpercre, csupán információszerzés céljából, éppen az unikornisokról és varázserejükről folyt a vita, ami engem baromira nem érdekelt, ezért is tértem olyan nagyon gyorsan vissza a főhadiszállásomra, vagyis pulthoz, balról a második székre.

Chandal és Adela kicsit elveszettnek tűntek Gabriel parancsai, meg úgy egyébként is, közelsége nélkül. És ha az egyikük nem adta volna ki magát a mamámnak, és jelentette volna ki, hogy a pasimra a fáj a foga, a másik meg… egyszerűen csak szimpatikus lett volna, talán még oda is megyek hozzájuk beszélgetni, vagy mondjuk meghívom őket valamire. Igaz, Adela volt az, akit jobban gyűlöltem, mégis őt sajnáltam inkább. Hiszen, valamikor velünk dolgozott ő is, és a jelek szerint mégsem akarta megismerni senki. Bár lehet csupán azért, mert már akkor is egy ribanc volt, és nem talált barátokat magának.

Mindenesetre a gondolataik nekik is nyugisak voltak. Igaz, Chandal feltűnően sokszor gondolt Gabrielre, és arra, hogy részegen talán majd nem fogja teljesen levegőnek nézni. Szinte egy komplett romantikus történetet talált ki magában, különféle tisztázatlan, de borzasztóan mély érzésekkel, madárdallal, plusz egy oltári giccses szökőkúttal is.

Valószínűleg észrevette, milyen méla undorral figyelem, ugyanis a következő pillanatban, pont, mikor az ember orra előtt becsapnak egy ajtót, eltűntek a fejemből a gondolatok. Hát persze, blokkolja mások képességeit a kis kígyó.

Gyorsan lehajtottam a Martini maradékát és nekiálltam további ismerősöket keresni. Mivel ez a fogalom kimerül Zebnél és Hallénél, a mindig jókedvű és élénk szerelmespárnál, őket kezdtem kutatni tekintetemmel. Túl sokáig nem kellett félrelökdösnöm az utamba kerülő kissé ittas egyéneket, mire megtaláltam őket, hiszen egyrészt mindketten szőkék, szépek, és tényleg teljesen feltűnőek, másrészt meg a terem közepén táncoltak egymással, olyan lendülettel, hogy mindenki menekült mellőlük.

Épp csak egy kicsit éreztem bunkónak magam, amiért melléjük léptem, és amolyan feltűnő „úgy-teszek-mintha-csak-köszönnék-de-igazából-dumálni-szeretnék” hangon odavetettem nekik egy hellót.

Talán azért, mert ők a világon talán a legbarátságosabb emberek, és senkit nem küldenek el csak úgy udvariatlanul, vagy mert tényleg hiányzott nekik egy kiadós beszélgetés velem, abbahagyták a táncikálást, és egymást túlkiabálva érdeklődtek hogylétem felől, plusz szinte egyidőben kezdték ecsetelni azt is, mennyire nagyon aggódtak, mikor az Idegen Bázison egész egyszerűen otthagytam őket.

- Persze, teljesen érthető, hiszen a barátaidról és Camdenről volt szó – mosolygott rám Halle. – Ha Zebről lett volna szó, én is biztosan hasonlóképp cselekszek.

Helyeslően bólogatni kezdtem, és hagytam, hadd beszéljenek csak tovább. A képességem továbbra sem működött, de reménykedtem benne, hogy a megérzéseim azért még igen. Ha bármi rosszat sejtettem volna, természetesen, azonnal otthagyom őket. De mivel nem jött semmiféle hidegrázás, vagy bosszantó kis gondolat, valahonnan az agyam mélyéről, nyugodtan hallgattam csacsogásukat.

- Igazából, miközben ott voltunk azzal a rengeteg IAE katonával körülvéve, sokszor eszembe jutott, mi lenne velem Zeb nélkül – Halle szája egy ici-picit megremegett, és láttam, hogy szinte teljes erőből szorítja barátja kezét.

- Nyugi, nem lett semmi baj, itt vagyok, élek és virulok! – nyomott egy gyors csókot Zeb az arcára.

- Igen, de mi van, ha legközelebb tényleg történik valami? Úgy értem, mikor voltak azok az űrlények, és most is, olyan nagyon kevésen múlt mindig, hogy biztonságban kimenekültél a helyzetekből. Lehet, hogy egyszer már nem fog sikerül – Halle komolyan elkezdett sírni, én pedig igencsak kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt a beszélgetést nem igazán az én füleimnek szánták, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. – Nem hiszem, hogy tudnék nélküled élni.

Mire Zeb valami olyasmit válaszolt, hogy ne aggódjon, ilyesmi nem fog bekövetkezni, és a következő pillanatban már csókolóztak is. Ott az orrom előtt. Én pedig tudomásul vettem, hogy többet tényleg nincs rám szükség.

Nem mintha olyan nagyon sokáig akartam volna még maradni. Hiszen, a drámát hallgatva én is rádöbbentem valamire. Mégpedig arra, hogy hasonlóképpen érzek én is Camden iránt, és hogy talán nem tudom ezt ilyen szépen elmondani neki, és lehet, nem is fog másnap emlékezni, mert nem teljesen józan már, de muszáj. Hallénak igaza van. Rengetegszer forgott már veszélyben az életünk, és ki tudja, talán egyszer lesz olyan szituáció, akár halálos-fajta, vagy annál azért némivel enyhébb, aminek az lesz a vége, hogy nem látom Camdent többet. Sem Wintert, sem Quentint.

Az egész bensőm összeszorult erre a gondolatra, és legszívesebben mindenkit teljes erőből ellöktem volna az utamból, csak hogy mielőbb megtalálhassam Camdent.

De láttam, hogy nem lesz ilyen egyszerű a dolgom, főleg, mikor szinte szó szerint belebotlottam a továbbra is vígan iszogató Gabrielbe, Quentinbe és Hadenbe, Camden viszont nem volt sehol.

- Hahó, Brigitte! Nem kéne egy eldugott sarokban boldogítani a mi kedves Camden barátunkat? – kérdezte tőlem a részegek homályos tekintetével, és boldog vigyorával az arcán Quentin. Meglepett, hogy így kitalálta a gondolataim, hiszen továbbra is én vagyok a gondolatolvasó a bagázsban.

- Igazság szerint őt keresem, valami hasonló célból.

- De az előbb… – Quentin látszólag teljesen össze volt zavarodva, és segítségkérő pillantásokat vetett társaira. Aztán az is lehet, hogy az a több liternyi alkohol, ami lecsúszott a torkán, épp készült volna visszakívánkozni belőle, azért volt olyan az arckifejezése, amilyen.

- Úgy rémlik, abba az irányba ment – mutogatott Gabriel egy félreeső kis folyosó irányába.

- Köszi – mosolyogtam rá. Ahhoz képest, hogy még sosem ivott, egész jól bírja a piát, úgy néz ki. Bár a félelmetes, világhatalomra törő vezetők nem is lehetnek mindenféle részeges alakok.

- Camden – kiáltottam el magam, bár nem voltam benne biztos, hogy az üvöltő zenétől bárki is hallotta rajtam kívül. – Ha éppen nem tudsz beszélni, mert éppen rosszul vagy, nekem jó egy hörgés is, vagy…

Elcsuklott a hangom, ugyanis hála a folyosó sötétjének, szinte majdnem belesétáltam Camdenbe. Ami még nem lett volna olyan nagy baj, de Camden egyáltalán nem volt egyedül. Olyan szorosan ölelt valakit, hogy tisztán látszódott, néhány másodperccel ezelőtt még valami teljesen mással voltak elfoglalva, olyasmivel, amire inkább gondolni sem akartam.

De a legrosszabb, ami miatt tulajdonképpen az egész rosszullét elfogott az az, hogy annak a valakinek tökéletesen jól ismertem az ijedt tekintetét, ami szép lassan átfordult gunyorosba. Hiszen, az a valaki én voltam.