Egyáltalán nem volt valami kedves dolog Kevintől, amiért kinevetett, mikor összeestem. Igaz, állítása szerint csak mosolygott, és a kettő teljesen különbözik egymástól. Azt is mondta, hogy nem azért nevet, amiért elvesztettem az eszméletem, mert nyilván ő sem reagált volna másképp, ha valamelyik öccse veszélybe kerül (ami kamu, mert Joe igenis volt már veszélyben, és csupán pislogott néhányat, meg nagyokat nyelt), hanem azért mosolygott, mert sosem látott még annál viccesebbet, mint ahogy nemes egyszerűséggel, fejjel előre, ledőltem a kanapéról a földre.
Persze nem csak őt, azt a rendőrt is rettenetesen érdekelte az eset, aki engem tartott szemmel. Ő is mosolygott, bár egészen másképp, mint Kevin. Az ő szeme arról árulkodott, hogy ezzel megvan a tökéletes bizonyítéka ellenem, nem pedig arról, hogy bár úgy néz ki, hülyét csináltam magamból, azért lehet szeretni, meg aggódni értem, sőt, valami jófej rendőrt is keresni nekem, akit meggyőzhetek arról, hogy bár én nem akarom megmérgezni Dominicot, valaki más igen. Kevin szeméből ezt olvastam ki.
Jó, csak a szeretet-részt. De abból következik már a többi is, nem igaz?
- Elnézést, elhagyhatom a szobát? - pislogtam kedvesen a rendőrre. Lehet nem szokott hozzá, hogy az orra előtt ájulnak el a gyanúsítottak, majd úgy viselkednek, mintha ki akarnának kezdeni vele, ezért visszapislogott, majd alig láthatóan bólintott. Bár lehet, nem is bólintás volt, csupán megrándult a feje valami miatt, de ahelyett, hogy komolyabban elgondolkoztam volna ezen, karon ragadtam Kevint, és kirohantam a folyosóra. Talán azért, mert tökéletesen kába voltam még, vagy csak simán nem néztem az orrom elé, egyenesen belerohantunk Joe-ba.
- Úristen! Joe! - kiáltottam fel ijedten. Ugyanis eszembe jutott, milyen helyzetben voltunk, mikor utoljára találkoztunk. És tetszett az a bizonyos emlék, nagyon is. Pláne, mivel olyan frissen zuhanyzott és borotválkozott illata volt, és a másnaposság idején zavaró fényhatásokat kiszűrő napszemüveg is pontosan úgy állt rajta, ahogy egy napszemüvegnek minden pasin kéne állnia. Tökéletesen.
- Úristen! Bailee! - kiáltott fel ő is, az én hangomat utánozva, majd elnevette magát. Utána siklott csak tovább a tekintete a hátam mögé, ahol a saját bátyja vigyorgott rá. - És... Kevin? - na, itt már tényleg meglepettnek látszódott. - Örülök neked, nagytesó, igazán, mindig, de mit is keresel itt egészen pontosan?
- Ugyanazt, amit te - válaszolta Kevin, mire Joe sután bólintott. Ismerem ezt a fajta bólintást. Azt jelenti, hogy tulajdonképpen ötlete sincs, és reméli, valaki más megmagyarázza helyette, mi is történik éppen.
- Aszpirint? - kérdezte aztán óvatosan.
- A film. A forgatás. Amin te egy eltévelyedett kölyök mentorát, én meg a hajó zenekarának egyik tagját játszom, aki valahogy a legsötétebb mind közül? Rémlik?
- Nem kell ilyen kioktató hangon beszélni velem, oké? Másnapos vagyok, nem gyerek! - morogta Joe, és még valamit, ami leginkább "okoskodó barom"-nak hangzott, bár szerencsére csak én hallottam. Csúnya veszekedés lett volna a vége, ha Kevin jobban figyel. Amit igazán nem akartam, mert egyrészt Joe csak azért viselkedett így vele, mert az alkohol, illetve, a maradéka, beszélt belőle, másrészt meg, ha nekiálltak volna vitázni, senki nem segített volna nekem. Segítségre pedig óriási szükségem volt, hiszen a rendőrség általában sokkal jobban hallgat civilekre, mint azokra, akiket gyanúsítottként tartanak számon.
- Bailee, elrabolhatlak a bátyámtól néhány percre? Valamit kérdezni szeretnék? Persze, csak akkor, ha nem valami rettenetesen fontos dolog közepén voltatok - fordult hozzám Joe. Más embereknél ebből a hangsúlyból arra következtettem volna, hogy azt hiszik, éppen egy szobát akartunk keresni Kevinnel magunknak, de Joe-nál tudtam, hogy teljesen másra gondol. Például arra az esetre, mikor a bátyjával az egész családot sikerült megijesztenünk azzal, hogy azt hajtogattuk, borzalmas híreink vannak, pedig csupán arra gondoltunk, hogy elszökött a digitális kutyánk. (És igenis borzalmas dolog történt, hiszen Ray a világ legtökéletesebb digitális kutyusa volt.)
- Nem, beszélhetünk - bólintottam, Kevinnek pedig megígértem, hogy maximum tíz perc múlva utánamegyek a recepcióhoz.
Kevin alig láthatóan kacsintott rám, és elpárolgott mellőlünk. Őszintén reméltem, hogy ez a kis kacsintás nem azt jelenti, hogy igenis tud bizonyos dolgokat a múlt éjszakáról. Úgy értem, arról a részéről, amelyiknek Joe-hoz is köze is van. Aki, ahhoz képest, hogy beszélni szeretett volna velem, igencsak némán meredt rám, mikor már tökéletesen kettesben maradtunk. Ha nem láttam volna rajta, milyen nehezére esik megszólalni, egészen biztos sürgetem kicsit. De nagyon aranyos volt, ahogy próbálkozott keresni a megfelelő szavakat, meg egyébként is, ehhez a beszélgetéshez egyáltalán nem volt kedvem, hiszen nagyon jól tudtam, hová vezet. "Jobb lesz, ha többet nem találkozunk" és "lássuk be, a múlt éjszaka nagy hiba volt" tipusú mondatokhoz.
Így aztán, csak ácsorogtunk egymással szemben, mindketten néztünk a folyosón mindenfelé, csak a másik szemébe nem. Végül, jónéhány torokköszörülés után Joe találta meg a hangját.
- Nem volt semmi a tegnap este, igaz?
- Hát nem - helyeseltem.
- Azt hiszem, még életemben nem ittam ennyit. Összesen. Nem vagyok rá túl büszke, de onnantól teljesen kiesett minden, hogy megérkeztem a klubba.
- Tényleg? - kérdeztem izgatottan, majd mivel láttam, milyen gyanakodva néz, úgy, mintha a szívem, nem vert volna kétszer olyan gyorsan, mint általában, vállat vontam. - Mármint... nem is tűntél annyira részegnek.
- Kedves, hogy ezt mondod - mosolyodott el Joe, aztán közelebb húzódott, és kicsivel halkabban kérdezte: - Mivel tényleg nem emlékszek abszolút semmire, fel tudnál világosítani, hogy esetleg történt-e valami érdekes? Esetleg kínos? Vagy jó?
Vettem egy mély levegőt, és már készültem volna belevágni az egész sztoriba, de végül becsuktam a szám. Nem tudtam, hogy a kis kalandunk az érdekes, vagy a kínos, esetleg a jó kategóriába tartozik-e. Meg különben is. Joe egészen biztos kiakadna, ha megtudná, mire vetemedett néhány tequila és pezsgő elfogyasztása után. Kiakadna rám is, amiért nem úgy viselkedtem, ahogy illik, vagyis nem löktem el rögtön magamtól. Azt meg nem szerettem volna, ha mérges rám, és nem csak azért, mert akkor nem segített volna nekem megmenteni az öcsémet. Nem. Szükségem volt rá, a mosolyára, a buta vicceire, arra, hogy a hajónmindig hozza nekem a legfinomabb muffinokat.
- Nem történt semmi - mondtam neki halkan.
- Oké. Rendben - bólintott Joe, de azért néhány másodpercig még nézett rám, mintha valami más választ várt volna. Talán ennek a nézésnek köszönhetően bukott ki belőlem a másik nagyon fontos dolog, ami meghatározta az éjszakát, meg aztán a reggelt is.
- Az öcséd? Megmérgezték?
- Igen, és azt hiszik, én tettem. Ami nem igaz, de az biztos, hogy valaki, meg akarja ölni, és végig őt akarták megölni - nagyon kevés kellett ahhoz, hogy elbőgjem magam.
- Vagyis nem kell félnem attól, hogy valaki ki akar nyírni? Ráadásul másodszorra? - Joe hangja túlságosan megkönnyebbültnek tűnt. Azért szerettem volna, ha picit aggódik az öcsém miatt is.
- Nem kell félned - mondtam neki, és ismét igyekeztem elkerülni bármiféle szemkontaktust. - Koncentrálhatsz a filmre.
Sóhajtottam egyet, majd elfordultam, jelezve, hogy részemről ennek a társalgásnak vége, és hogy inkább a bátyjával társalgok, mert ő legalább törődik velem is, és nem csak akkor, ha éppen szüksége van a bűnmegoldói szolgáltatásaimra. Pontosan akkor, mikor nekiálltam volna futni, hogy minél gyorsabban a recepciónál, és Joe-tól távolabb legyek. De valami visszatartott. Mégpedig az, hogy megragadta a karom, és szelíd erőszakkal visszahúzott magához.
- Bailee, ugye nem gondolod, hogy ki szeretnék maradni ebből az egészből?
- Miért, nem szeretnél? - pillantottam fel rá, és kissé már kezdtem szégyellni, hogy mindenem elbőgöm magam, de ismét könnyek jelentek meg a szemem sarkában. Bár ezek most éppen a hála könnyei voltak.
- Naná, hogy nem. Úgy értem, te segítettél nekem, mikor óriási bajban voltam, pedig szinte idegen voltam számodra. Óriási baromnak kéne lennem ahhoz, hogy most cserben hagyjalak, hiszen a barátom vagy. Hidd el, akárki is szemétkedik az öcséddel, megtaláljuk. Ketten, együtt - itt jött el a pillanat, mikor már tényleg nem bírtam magambn tartani a sírást, és egyszerűen kitört belőlem az egész. Joe csupán elnevette magát, majd magához ölelt. Karjaimmal átöleltem a derekát, ő pedig finoman simogatta a hátam, és halkan dúdolta egy régi dalukat, pontosan úgy, mikor együtt voltunk, engem pedig nagyon felzaklatott valami. Például a digitális kutyám halála.
Mint mindig, most is tökéletesen megnyugodtam, főleg azért, mivel néhány tippem már akadt is, ki lehet a titokzatos Manus.