Hogy milyen érzés a barátod rajtakapni saját magaddal? Elsősorban rettenetesen fura. Úgy értem, ha nem lettem volna rosszul, és nem remegtem volna a dühtől, bizony elkezdtem volna azon gondolkodni, milyen igaza van azoknak az embereknek, akik szerint tökéletesen összeillünk Camdennel, mert tényleg.
Másodszor igencsak émelyítő. Már csak azért is, mivel tökéletesen tisztában voltam vele, hogy hacsak nem kevertek valami csúnya hallucinogén dolgot a Martinimbe, vagy Haden nem játszadozott az agyammal egy kicsikét, az a valaki, olyan erősen kapaszkodik Camdenbe, nem lehetek én.
Csak valaki, aki olyan akar lenni, mint én, és hála egy genetikai mutációnak olyan is tud lenni, mint én. Hajszálpontosan.
Pontosan ezért is vetettem rá magam… izé… magamra, egy dühös kiáltás kíséretében.
- Egy okot mondj, amiért ne fojtsalak meg most rögtön! – sziszegtem dühösen, miközben az ál-Brigitte hasán ültem, és a nagyobb nyomaték kedvéért erősen megszorítottam a nyakát.
Szerencsére abban a pillanatban Adela visszavedlett saját magává. Akármilyen elszánt is voltam, nem hiszem, hogy ki tudtam volna nyírni saját magam.
- Ugyan már, Brigitte, igazán nem hibáztathatsz… mondtam, mennyire odavagyok érte! Mondjuk, hogy ez volt az ajándékot nekem, amiért egyszer, igencsak hasonló helyzetben már megpróbáltál megölni. Hadd súgjak valamit, hátha már hiányosak az emlékeid. akkor sem sikerült a kis akciód, kedves Brigitte!
- Azóta történt egy s más, például az, hogy jobban utállak, mint bárkit a világon, ami nagy szó, hiszen rengeteg embert nem szeretek – mosolyogtam rá, és még egy kicsit erősítettem a szorításomon. Adelának továbbra is magabiztos volt a tekintete, de egy egészen röpke másodpercre felfedeztem benne a félelem apró szikráját is.
Gyorsan akartam cselekedni, mielőtt átváltozhatott volna csótánnyá, vagy bármi más bogárrá, ami tökéletesen illet volna hozzá, de valaki megragadott hátulról, a karjaimnál fogva, és lerángatott róla. Nagyon jól tudtam, ki lehet az, hiszen a folyosó tényleg rettenetesen félreeső volt, senki más nem avatkozhatott volna bele, csak olyan, aki már alapból is ott tartózkodott. Vagyis senki, rajtam és a helyes kis szerelmespáron kívül. És mivel én éppen készültem megfojtani Adelát, csakis Camden maradt, mint lehetséges védőangyal. Ki más?
- Brigitte, kérlek, ez… túlzás – mondta halkan, miközben finoman végigsimított a karomon. Nem sokat használt, túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy ilyesmi lenyugtasson.
- Ó, és miért? Ennyire nagyon jól csókol ez a ribanc, vagy mi? - ordítottam Camden képébe. Igazságtalannak kellett volna éreznem, hiszen ő nem tehetett semmiről, úgy értem, azt hitte, én vagyok, és teljes normális, ha szeretett volna egy kicsit mókázni a barátnőjével, hiszen ezt tudomásomra is hozta, napoknak tűnő percekkel azelőtt. Nyilván megörült, amiért olyan hirtelen meggondoltam magam a "saját győzelmi bulinkkal" kapcsolatban.
De sajnos, túlságosan mérges és csalódott voltam ahhoz, hogy ésszerűen gondolkodjak. Csak egyetlen egy kis gondolat ismétlődött a fejemben: Camden csókolózott valakivel, aki nem én voltam. Épp akkor, mikor én el akartam neki mondani, szinte már-már romantikus drámákba illően nyálas módon, hogy szinte mindennél jobban szeretem.
- Na álljunk csak meg egy percre! - már Camden is rettenetesen idegesnek tűnt, ez tökéletesen látszódott abból is, hogy a fejünk felett lógó lámpa furán remegni kezdett.  Ismerem az ilyet. Los Angelesben valószínűleg egy enyhébb földrengést jelentene, mifelénk egy kisebb-nagyobb robbanás szokta követni a remegő tárgyak jelenségét. - Szóval én vagyok a hibás, amiért csókolóztam valakivel, akiről azt hittem, hogy te vagy?
- Tudnod kellett volna, hogy nem én vagyok!
- És mégis honnan? - nevetett fel hisztérikusan Camden. - Ha valaki úgy néz ki mint te, és úgy is viselkedik, mint te, szerintem jogosan gondolhatom, hogy te vagy az!
- De hát nem viselkedett úgy, mint én! - csóváltam meg a fejem, majd Adelára pillantottam, aki időközben felállt a földről, és karjait csípőjére téve vállat vont.
- Úgy viselkedtem, ahogy Camden szerette volna, hogy viselkedj, ennyi az egész - magyarázta.
Mire szívesen válaszoltam volna neki, hogy ez butaság, Camden nem szeretné, ha egy ribanc módjára ráakaszkodnék. Aztán mégsem tettem, hiszen a néhány perccel azelőtti csókolózós jelenet, igencsak az ellenkezőjét bizonyította ennek. Így inkább csak bólintottam.
- Brigitte - mondta halkan Camden, bűnbánó hangon. Próbálta nyújtani a karját is, de én elhúzódtam mellőle. Persze, továbbra is éreztem, hogy igazságtalanul viselkedem. Az oldalára kellett volna állnom, és együttes erővel jól ellátni Adela baját. Valamiért mégsem ment. Ez aggasztott. Bár egy másik érzés, nem is érzés, gondolat, mely hirtelen befészkelte magát a fejembe, még inkább megijesztett. Ugyanis fura elégedettség, mondhatni öröm, töltött el. Halványan elmosolyodtam, majd szembefordultam Camdennel. Arcán megkönnyebbülés futott végig, de csak amíg meg nem látta, milyen gúnyosan mosolygok rá.
- Tudod - kezdtem bele -, igazából örülök, hogy így történt, mert azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjak neked valamit. Nyilván emlékszel rá, mikor egy szilvesztert a szüleiddel töltöttél Franciaországban. Ahová, mi, illetve én, nem voltunk hivatalosak.
- Igeeeen - Camden óvatosan elnyújtotta a szót, majd tanácstalanul vállat vont. Nyilván nem értette, hogy kapcsolódik egy családi vakáció a mi ügyünkhöz.
- Persze, a világ nem állt meg emiatt, megnyugodhatsz, Quentin és Winter gondoskodtak egy igazán tökéletes szilveszteri buliról. És bár az este nagy részében, leginkább küldtem neked az üzeneteket, hogy mennyire hiányzol, és a többi, volt valaki, aki nem hagyta, hogy az éjfélt is egy sarokban szomorkodva, újévi csók nélkül köszöntsem.
Camden egy pillanat alatt megvilágosodott, először összehúzta szemeit, majd sikertelenül, de néhányszor próbált megszólalni, nyilván feltenni egy baromira egyszerű kis kérdést: ki volt az?
- Hű, srácok, jobbak vagytok, mint egy délutáni szappanopera! - nevetett fel Adela a hátam mögött.
- Fogd be! - Kiáltottunk rá mind a ketten.
Adela védekezően feltartotta kezeit, és készült volna visszavágni, amikor Camden végül mégiscsak kérdezett.
- Hogy ki? - Felnevettem. - Képzeld, Quentin volt az. Quentintól kaptam az újévi csókomat.
- De... miért? - Szörnyű, jeges rémület járta át testem, a nemes egyszerű kis kérdés hallatán, főleg azért, mert nem Camdentől származott. Mivel Camden előttem állt, és bár olyan arcot vágott, mint aki elbőgi magát, vagy felrobbant valamit, a szája tökéletesen csukva maradt. A hang a hátam mögül jött. Már azelőtt is tudtam, kitől, mielőtt megfordultam volna.
De ahogy lassan hátranéztem, egyenesen Winter kék szemeibe, melyekben ennél több szomorúságot még sosem láttam, már nekem is sírni lett volna kedvem.
- Miért, Brigitte? - kérdezte ismét Winter. A hangja nem volt szomorú, sem dühös, de még csak megvető sem. Az volt az egészben a borzalmas, hogy egyszerűen semmilyen volt. Teljesen semleges.
- Winter, én... - léptem felé egyet, de Camden megragadta a karom, és nem engedett oda hozzá.
- Szerintem mindenkinek jobb lenne, ha most itt maradnál. És békén hagynád Wintert. Meg engem is - mondta aztán, miközben még csak rám sem pillantott, sőt, egy egészen aprót még lökött is rajtam a vállával, mikor elment mellettem. Átkarolta Wintert, és miután, gyanítom valami nyugtatót suttogott a fülébe, otthagytak egyedül.
- Hát ez... szívás - veregette meg a hátam Adela, majd vetett rám még egy utolsó gúnyos mosolyt, mielőtt ő is csatlakozott volna a vígan szórakozó tömeghez.