Akármennyire is szerettem volna rögtön nekiállni a különféle elméletek gyártásának Joe-val, sajnos, rengeteg más dolgom akadt. Mint minden menedzsernek, mikor a sztárjával történik valami érdekes. Például megmérgezik. Először is, nagyjából fél órát kiabáltam a telefonon anyuval. Egészen pontosan Joe telefonján tettem mindezt, aki adott egyet az övéi közül, mikor elmondtam neki, milyen fontos lenne.

Anyu ugyanis képtelen volt elhinni, hogy nem olyan egyszerű Dominicnak szobát keríteni egy magánklinikán, mikor az egyiket átépítik, a másikban egy színésznő készül szülni, és megtiltotta, hogy bárki más betegye a lábát a kórházba a férjén, és a fotósokon kívül, akik majd az első képeket készítik a kölykéről és így tovább, valahogy mindegyikkel akadt valami probléma.

- Bailee, tudod, az utóbbi időben kezded kicsit hanyagul végezni a munkád – sóhajtott anyu a telefonba. – Ez onnan is tisztán látszik, hogy itt állok az öcséd kórházi ágya mellett. Igen, az öcséd mellett, aki még mindig nem ébredt fel.

Nem szívesen mondtam volna neki, hogy nyilván azért nem, mert altatják. Úgy értem, a mérgezés, meg aztán egy gyomormosás, nem épp kellemes dolog, még egy Dominicnál nagyobb fájdalomküszöbbel bíró ember is sírna fájdalmában, azt hiszem. Persze, ehelyett inkább meggyőztem anyut, hogy minden rendben lesz, és benézek majd én is a kórházba, ha meggyőztem a rendőröket, hogy ártatlan vagyok, majd lerendeztem az újságírókat, a rendezőt, és Sadie-t. Igaz, az utóbbi nem tartozott a munkámhoz, de nagyon kíváncsi voltam, hogy érzi magát a kislány. Ha tényleg úgy érez az öcsém iránt, ahogy gondolom, eléggé maga alatt lehet. Ha valaki Joe-t akarná kinyiffantani, én is eléggé kiborulnék.

Mi? Várjunk csak egy percet, ez már megtörtént. És nem voltam annyira magam alatt. Nem, inkább megmentettem az életét. Bár valószínűleg én vagyok az egyetlen ilyen dilis a világon.

- Remélem, mire jössz, hozol jó híreket a klinikákkal kapcsolatban. Nem bízok az itteni orvosokban és nővérekben, Bailee. Biztos vagyok benne, hogy amint kiteszik a lábukat Dominic kórterméből máris hívják a pletykalapokat, meg küldik nekik a képeket, szegény kicsi babámról. Igen, ez magára is vonatkozik! – ordított rá aztán valakire. Gyorsan jobbnak is láttam lecsapni a telefont. Nyilván úgysem fogom már érdekelni, ha talált valaki mást magának, akit kínozhat.

Anyu után ellátogattam a hajóra. Kivételesen gyalog tettem meg a kikötőbe az utat, hiszen így egyszerre szellőztethettem ki a fejem, plusz válaszoltam néhány újságírói kérdésre is, hiszen a fotósok és a firkászok azonnal megtaláltak, amint kitettem a lábam a hotel ajtaján. Mindegyiket biztosítottam, hogy Dominic állapota stabil, és hogy a rendőrségi vágyak, miszerint én próbáltam ártani neki, csupán egy félreértés következményei. Egyikük, egy különösen idegesítő nő, még egy olyan kérdést is megkockáztatott, hogy mi van Joe Jonas és köztem, de addigra szerencsére elértem a hajót, ahol rögtön jöttek a biztonságiak, és finoman megállították az egész bagázst. Hálásan a két óriási pacákra mosolyogtam, majd gyorsan felfutottam a fedélzetre. Persze, az újságírók, és a hajó mellett táborozó rajongókat továbbra is hallottam, az egyik csapat azt kiabálta, hogy lenne néhány kérdésük az illetéseknek, a másik meg egész egyszerűen csak zokogott. Lehet tippelni, melyik volt melyik. Biztos voltam benne, hogy a rajongók között ott találnám Arielt is, a lányt a házamból, bár azt is el tudtam képzelni, hogy ő abba a táborba tartozott, akik megkeresték, melyik kórházba szállították az öcsémet, és ott virrasztottak érte.

Szerettem volna megkeresni a rendezőt, vagy bárki mást, akinek elmondhatom mennyire sajnálom a kellemetlenségeket, de szinte rögtön Sadie menedzserébe futottam. Örültem neki is, bár egész másképpen, mivel ő volt az első számú gyanúsítottam a listán. Úgy értem, utálja az öcsémet, utál engem is… tökéletes lenne a Manus szerepére. Arról nem is beszélve, mennyire irritál, hogy olyan szőke, és vékony és picike. És hogy utálja a muffinok akármelyik fajtáját. Csak a rossz emberek nem szeretik a muffint.

- Jól szórakoztál múlt éjszaka? – kérdezte gúnyos vigyorral az arcán Meredith, és nagyot kortyolt a kezében szorongatott bögréből. Marley, a tesója, aki mögötte állt, egy pillanatra abbahagyta a pötyögést a telefonjával, és rám nézett. Eleresztett egy halvány mosolyt is felém, ami nagyon jól esett.

- Ó, igen, remekül – válaszoltam. Egyelőre nem éreztem szükségét annak, hogy ugyanolyan bunkó legyek, mint amilyen Meredith volt velem. – Ha megbocsátasz, dolgom van.

Meredith-et figyelmen kívül hagyva biccentettem egyet Marley-nak, és már mentem is volna tovább, de kosztümös, kávéfüggő boszorkány utánam kiáltott:

- Hát azt gondoltam, hogy remekül érezted magad. Miután olyan kellemesen összemelegedtél Joe Jonassszal, és még az öcséd is sikerült majdnem kinyiffantanod, gondolom, tökéletesen elégedett vagy magaddal. Elvégre ezek az álmaid, nem? A herceged, és az, hogy eltűntesd valahogy Dominicot az utadból.

Behunytam a szemeim, és vettem egy mély levegőt. Majd elszámoltam tízig. És húszig is. Nem sokat segített.

Életemben egyszer verekedtem komolyabban, és akkor sem én kezdtem, hanem egy teljesen elborult agyú Jonas Brothers rajongó. Így aztán fogalmam sem volt, hogy is kell egészen pontosan nekirontani valakinek, hogy kellőképp megijedjen, és úgy tudjam ütni, hogy fájjon neki nagyon.

De mielőtt kigondolhattam volna valami stratégiát, egész egyszerűen odaléptem Meredith-hez, és kivertem kezéből a bögrét, ami aztán apró darabokra törött a földön. Minden normális ember a bögre maradványaira szegezte volna a tekintetét először, és csak utána arra, aki tulajdonképpen támadott. Meredith is ezt tette, és én ezt a néhány másodpercet használtam ki arra, hogy teljes erőmből a mellettünk lévő kabin falának löktem.

Marley, talán azért, mert teljesen sokkolták az események, vagy mert utálta a nővérét, és nem bánta, hogy valaki péppé veri, mindössze annyit tett, hogy félreállt az útból. Későbbi elmondása szerint, óriási hiba volt, amiért nem kezdett el a telefonjával kamerázni, hiszen szerint csodálatos pillanat volt, mikor odaléptem a részben meglepetéstől, részben a fájdalomtól tehetetlen Meredith-hez, és lelöktem a földre, majd egyidejűleg kezdtem ütni, karmolni, harapni, és a haját tépni.

Egészen addig, amíg vissza nem ütött, bevallom, rettenetesen jól esett az egész. Mikor észhez tért, és ő, szerintem sokkal nagyobb erővel, mint én, nekiállt visszavágni, már közel sem tetszett annyira a dolog. De nem állhattam le, az megfutamodás lett volna.

Így, mikor egy egészen méretes tincset tépett ki a hajamból, sikítottam egy óriásit ugyan, de inkább ökölbe szorított kézzel egy hatalmasat ütöttem az arcába. Mire, legnagyobb örömömre felordított, és ez az ordítás cseppet sem illet egy olyan pici nőhöz, mint ő. Ennek hallatán felkacagtam, de nagyon rosszul tettem, ugyanis a következő ütést én kaptam, egyenesen a számba.

Óvatosan megtapogattam nyelvemmel a fogaimat, és éreztem, ahogy az egyik enyhén mozog. Plusz, az ínyem is felrepedt, vagyis a szám lassan megtelt vérrel. Annyira persze nem voltam mérges Meredithre, hogy az arcába köpjem, ezért legurultam róla, és inkább a hajó padlóját borítottam be a véres-nyálas egyveleggel.

- Undorító vagy, és őrült! – kiáltott rám Meredith, majd lökött rajtam egyet, így egyenesen beleestem abba, amit kiköptem.

Próbáltam felállni, de láthatólag sokkal durvábban elbánt velem, mint én vele, hiszen amíg ő simán felpattant, engem valahogy nem akartak elbírni a karjaim. Jellemző. Egyszer szeretnék igazán megverni valakit, és akkor is én vagyok az, aki rosszabbul jár.

- Bailee, jegyezd meg, nem vagy erősebb, vagy jobb nálam, szóval többet, légy szíves, ne is próbálkozz ilyen akciókkal! – sziszegte az arcomba Meredith, majd megigazította felsőjét, és intett Marley-nak, hogy induljanak.

- De… lehet valami komolyabb baja esett – mondta Marley, és leguggolt mellém.

Meredith dühösen horkantott egyet, majd otthagyott minket.

- Minden rendben? – kérdezte a fiú, megfogta a karom, és felhúzott a földről.

- Igen, azt hiszem.

- Jó. Akkor mégis mi a fene volt ez? – kérdezte mérgesen Marley, miközben leporolta a karomat. – Teljesen bekattantál?

- Lehet – bólintottam. – Egyszerűen csak mondta azokat a dolgokat Joe-ról, és az öcsémről, és igazából ma reggel már egyszer gyanúsítottak gyilkossággal, és azt hiszem, kicsit sok volt ez nekem.

- Sok… azt mondod sok – nevette el magát idegesen Marley, majd egy kicsit közelebb hajolt hozzám, mintha a nővére továbbra is a közelben tartózkodna, vagy kémei ólálkodnának körülöttünk, ilyesmi.

- Ezt jól jegyezd meg: akkor se idegesítsd fel a nővérem még egyszer, ha azt mondja, a muffin minden fajtáját el kéne tűntetni a világból, vagy ha leszólja az autódat!

- De… - próbáltam volna megvédeni magam, de Marley, villámló tekintettel, ajkait összeszorítva a szavamba vágott:

- Mondom: soha!

Majd bólintott, és ott hagyott. Nekitámaszkodtam a kabin falának, ahová percekkel azelőtt még Meredith fejét csapkodtam vígan, és arra gondoltam, mennyire elegem van abból, hogy az életemben folyamatosan jelennek meg olyan őrült személyek, akik bántani akarnak…

Az ilyesmit valahogy nem lehet megszokni.