Nem szerettem volna kimenni. Egyáltalán nem. Mégpedig azért nem, mert egészen biztos voltam benne, hogyha Winter nem is, ő ahhoz túlságosan jószívű, de Camden már egészen biztosan elújságolta a fél társaságnak, mekkora ribanc vagyok. Egy olyan társaságnak, ahol egyesek puszta kézzel tudnak felemelni, majd sok mérfölddel arrébb hajítani egy kamiont, mások meg, ha akarnak, óriási vadmacskákká változhatnak, amik simán széttépnek egy embert.

Köszönöm, de akármennyire is éreztem pocsékul magam, meghalni azért nem szerettem volna.

Ezért csupán leültem a sötét kis folyósón, hátam a falnak vetve, térdeim felhúzva magam elé, és vártam, hátha elcsendesedik a buli, én pedig nyugovóra térhetek valahol. Talán a Dühöngőben, mivel abban egészen biztos voltam, hogy a Winterrel közös szobánkat inkább elkerülöm. Camden lakhelye szintúgy kiesett, és abban is biztos voltam, hogy Quentin sem látna szívesen. Zeb és Halle sem, sőt, a barátok elárulása még Gabriel gyilkos kis csapata szerint is elítélendő, szerintem.

- Idejöhetek? – hallottam egy hangot valahonnan a folyosó végéről, de mire válaszolhattam volna, hogy nem, inkább szeretnék egyedül maradni, valaki már le is vágódott mellém a földre.

Sajnos a teljes sötétségben nem láttam valami túl jól, de nagyon hasonlított Gabrielre az a bizonyos valaki.

Bevallom, sok mindenkire számítottam, de rá éppen nem. Azt hittem, hogy Camdenék itatásának hála valamelyik kanapén alszik éppen, vagy egy vécé fölött görnyedezik, vagy ha nem is művel semmi ilyesmit, de egészen biztos akad jobb dolga is, mint engem felügyelni.

Hahó, a srác lelkiismeret-furdalás nélkül irtotta az ártatlan embereket hosszú hetekkel, hónapokkal ezelőtt, mégis miért érdekelnék olyan hétköznapi dolgok, mint egy egyszerű megcsalásos, szappanoperába illő história?

Plusz, abban sem voltam teljesen biztos, hogy Gabrielnek egyáltalán vannak érzései.

- Hallottam, mi történt – jegyezte meg halkan. – Igaz, elég nehéz lenne nem hallani róla, tekintve, hogy szinte mindenki erről, meg arról beszél, hogy képes voltál megríkatni…

- Wintert? – kérdeztem gyorsan.

- Camdent – fejezte be a mondatát Gabriel, és annyit azért láttam, hogy halványan elmosolyodott. – Winter elég gyorsan eltűnt, miután felpofozta a barátját. Camden a pultnál ül, és mindenkinek elsírja a bánatát. Egészen szánalmas látvány.

- Szánalmas? – nevettem fel hisztérikusan. – Már ne is haragudj, de nem tudom mégis milyen helyen nőttél fel, ha egy teljesen normális emberi reakciót szánalmasnak nevezel.

- Nem szeretnéd te azt tudni, milyen helyen nőttem fel – morogta Gabriel, inkább csak magának.

- Ugyan már. Azok alapján, ahogy viselkedsz, simán ki lehet találni. Egyke vagy, akit a drága szülei különféle magániskolákba járattak, lovaglóórákra, vívóedzésekre, és a sakkszakkörbe. Nagyjából az egész életed megtervezték helyetted, az egyetemtől kezdve, egészen a leendő gyerekeid nevéig. Valószínűleg orvos, vagy űrhajós, lett volna belőled, amit te persze egészen… hogy is mondtad? Ó, persze. Szánalmasnak tartottál volna, ezért inkább otthagytad anyut és aput, és nekiálltál összegyűjteni egy rakás barmot, akikkel aztán embereket gyilkoltál. Ó, és persze, ne felejtsük ki a megrázó élményt sem, mivel valahogy ki kellett alakulnia ennek az ujjal mutogatós öldöklős magánszámodnak. Hadd tippeljek: nem lettél egyik évben kitűnő tanuló, ezért a szüleid nem engedtek el nyári táborba? – Tudtam, hogy Gabriel szavaival élve, szánalmasan viselkedek az egyetlen olyan emberrel, aki szerintem, hajlandó volt normális hangon hozzám szólni. Már csak ilyen estém volt… akaratlanul is arra utaztam, hogy minél jobban megbántsak akárkit, aki a közelembe kerül.

- Anyám pultos egy bárban. Nem épp egy jó hírű bárban. Nagyjából éjjel-nappal dolgozott kiskoromban azért, hogy legalább én enni tudjak valamit – Gabriel hangja szokatlanul nyugodt volt, mikor megszólalt, pedig miután az első néhány szót meghallottam, azt hittem ordibálni fog, aztán egy csettintéssel megöl.

Úgy látszik, szerencsés napom volt. Meg mertem volna esküdni rá, hogy sok ember halt már meg amiatt, hogy gúnyolódtak rajta.

- És igen, eltaláltad, nincs testvérem. Apám ő… szóval mindig ott volt velem, mikor anyám dolgozott. Kedves ember volt, szerette mindenki. Ő nem tudott dolgozni, mert valami fura betegség miatt tolószékbe került, mikor még nagyon kicsi voltam. Nem tudom a nevét, ne kérdezd. Aztán… meg is halt, mikor tizenkét éves voltam.

Megismerkedésünk óta először, és a megismerkedésbe számítsuk bele azokat az időket is, mikor halálos ellenségek voltunk, először hallottam valamiféle érzelmet Gabriel hangjában. Bár igazából bármit megtettem volna azért, hogy ne kelljen ezt a mérhetetlen szomorúságot hallanom. Hiszen, ez azt jelenti, tényleg vannak érzelmei, és az érzelmek annyira nem passzolnak egy gyilkoshoz, aki ráadásul úgy viselkedik néha, mintha világuralomra akarna törni.

- Miután apám… elment, anyám még keményebben dolgozott, mint azelőtt. Így akarta túltenni magát a történteken. Nem hibáztattam érte, szerettem volna, ha ismét jókedvű lesz. Hamarosan aztán találkozott egy férfival. Aki azt az életet ígérte neki, amire anyám mindig is vágyott. Kényelmes lakás, és mindenekelőtt minden nekem, amit megérdemlek. Amiről az előbb te is beszéltél. Iskolák, táborok, szakkörök – Gabriel egy pillanatnyi szünetet tartott, és hallottam, amint nyel egy hatalmasat. – Egy ideig rendben is ment minden, tényleg, de aztán… a dolgok kezdtek durvulni. Tudod, a pasas azt hajtogatta, hogy anyám csak a pénze miatt van vele, eleinte csak ordibált vele emiatt, de később aztán már meg is verte, és különféle emberekkel figyeltette a munkahelyén, és mikor vásárolni ment. Egyik este aztán… én csak hallottam ugyan, de nagyon megverhette anyámat, mert ő aztán nem volt hajlandó előjönni a fürdőszobából, akárhányszor kértem. Csak azt hajtogatta, hogy nem akarja megmutatni magát, mert fél, hogy bántanám azt a szemetet. Tizenhét éves voltam, körülbelül, és napok óta már éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Tudod, dühös voltam valakire, mire az illetőnek megfájdult a feje, vagy elájult… minden ilyesmi.

Egy idő után aztán békén is hagytam anyámat, de természetesen, amint összetalálkoztam azzal férfival – feltűnt, hogy Gabriel annak a bizonyos pasasnak a nevét egyszer sem ejtette ki a száján -, előadta nekem is, hogy az anyám mekkora egy ribanc, és jobban tennénk, ha mindketten meghúznánk magunkat, hiszen nélküle már régen éhen haltunk volna. Aztán valahogy szóba került apám is, és az, hogy fogalma sincs, hogy lehetett Stephen Vast, vagyis tudod, hatalmas, mivel láthatóan egy senki volt, úgy, ahogy belőlem is egy senki lesz.

Azt hiszem, ez volt az a pont, mikor szívesen befogtam volna a fülem. Nem mintha, sajnáltam volna azt a pasit, de Gabrielt ismerve, nagyon jól tudtam, milyen rész fog következni a történetben, és azt is kitaláltam, hogy ennek bizony nem lesz boldog vége.

- Én csak… ránéztem… egyszerűen rápillantottam arra az emberre, mire ő a szívéhez kapott, és összeesett a konyhánk padlóján. Halálra rémülten, természetesen, próbáltam felébreszteni, azt hittem, csak ugratni szeretne ezzel, vagy elájult, de a pulzusát nem éreztem, ugyanúgy ahogy azt sem, hogy lélegezne. Anyám akkor rohant ki a fürdőből, mikor meghallotta, hogy segítségért kiáltozok. Meglátta a földön fekve a férjét, és… persze, rögtön nekem esett. Ordibált velem. Végül elzavart otthonról – Gabriel hangja egy pillanatra elcsuklott. Nem értettem, miért pont ennél a résznél, úgy értem, egy olyan valakihez, aki hatalomra tör, nem igazán illik az, hogy anyu fiacskája. – Ekkoriban volt a cirkusz az űrlényekkel, meg a CIA-val. Valahol mindig figyelemmel tudtam kísérni a híreket. Jegyzeteltem fel magamnak a megfigyeléseim, és... innentől már ismerős a történet, azt hiszem.

Bólintottam. Hát persze. A csapatszervezés, a megölt zsaruk, aztán az, hogy minket is meg akartak ölni néhányszor… és végül a titokzatos összebarátkozás. Egészen izgalmas néhány hónapja lehetett Gabrielnek is, ha belegondolok.

- De miért? – kérdeztem aztán tőle. Ha más lett volna, talán vigasztalóan végigsimítok a karján, esetleg kinyögök olyasmit, hogy „sajnálom”, vagy bármi ilyesmi. De Gabrielre képtelen voltam olyan barátkozós értelemben gondolni. Pedig előadtam nekem élete történetét, amit így teljes egészében eddig senki nem hallott, vagy ha mégis, már nem él. Megtiszteltetve kéne éreznem magam, de továbbra is csak annak a rengeteg szerencsétlennek a képe lebegett a szemem előtt, akiket Gabriel kinyírt, csak mert olyan kedve volt.

- Nem látod, igaz, mi folyik itt? A CIA-nál, a kormánynál, a hadseregnél… az egész bagázsnál, akinek olyan készségesen segítetek, akárhányszor csak füttyentetek?

- Hát… néhány dolog nincs rendben. De semmi sem lehet tökéletes – mosolyodtam el. Természetesen Prudentre gondoltam, meg az anyukámra, akiket egészen biztos nem vezérelt semmi hátsó szándék, mikor foglalkoztak a különlegesekkel.

- Tudod, miért mondod ezt, igaz? – Gabriel egy hirtelen mozdulattal magához rántott, és szorosan megölelt. Elég kényelmetlen pozitúra volt ez, mivel továbbra is a földön ültünk, és szinte teljesen kicsavarodott a derekam, mire vissza tudtam ölelni én is.

Meglepően jó érzés volt. Úgy értem, olyan közel volt, hogy éreztem samponja illatát, de ami még fontosabb, azt is, milyen hevesen ver a szíve…

És ettől hirtelen megvilágosodtam. Gabriel is csak ember. Még, ha hozzám hasonlóan kicsit mutálódott ember is.

- A CIA… valahogy próbálja kimosni az agyatokat, hidd el – suttogta aztán a fülembe. – De Brigitte, te más vagy… - egy pillanatra eltolt magától, én meg azt hittem, most következik az a rész, hogy megtudom milyen érzés Gabriellel csókolózni. Nem mintha tudni akartam volna, milyen az. De valahogy minden adott volt az ilyesmihez. Sötétség, gyorsan verő szívek, és a háttérben dübörgő hip-hop zene.

- Brigitte, gondold meg… nem szeretnél csatlakozni hozzánk? – kérdezte komolyan Gabriel.

- Hozzátok? Ugyan, miért csatlakoznék hozzátok? Úgy értem, már egy banda vagyunk. Ti, és mi, együtt  az IAE és a világ ellen – próbáltam viccesre venni a figurát, de azt még a sötétben is tisztán ki tudtam venni, hogy Gabriel még csak el sem mosolyodott.

- Sajnálom, rossz válasz – mondta aztán, pontosan abban a pillanatban, mikor meghallottam az első sikítást a bulizó tömeg felől…