Addig is nem volt akkora a baj, amíg fel nem ismertem, kitől származik a sikoly: Wintertől. Igazából ez sem számított volna olyan nagyon különösen rossz dolognak, hiszen legjobb barátnőm olyan fajta ember, aki mindig sikoltozik. Ha boldog, ha szomorú, ha fél… egyszerűen ez is hozzátartozik, akár a bohókás hajpántok, vagy a bolyhos kis állatkák iránti szeretet.

A legnagyobb baj az volt, hogy Winter sikolyát sok másik követte, plusz valamiféle másfajta nyüzsi is. Kiabálás, morgolódás, nagyjából két perccel azután (bár nekem egy órának tűnt), hogy a nyüzsgés megkezdődött, elhangzott az első puskalövés hangja is.

Szerintem a CIA itt döbbent rá, hogy nem csupán a buli fajult el egy picit, hanem komolyabb baj van, ugyanis szinte rögtön elkezdtek visítani és vörösen villogni a biztonsági szirénák, ráadásul egy monoton női hang a következőt kezdte ismételni:

- Ötös kód. Evakuálást megkezdeni. Ötös kód… – és így tovább, és így tovább.

Megszorítottam Gabriel karját, és eleinte örültem, amiért a szirénáknak hála láthatom az arcát is, de ez az örömöm rögtön elmúlt, amint észrevettem azt a gúnyos mosolyt, amit rám vetett. Egyszerűen már halvány nyoma sem volt annak a Gabrielnek, aki néhány perce előadta nekem élete történetét, akinek néhol elcsuklott a hangja, a samponjának pedig olyan finom fűszeres illata volt.

Nem, hirtelen visszatért az a Gabriel, aki képes volt megölni nagyon sok embert, ráadásul minket is ki akart nyírni, és a jelek szerint, most ezt meg is teszi.

- Miért? – kérdeztem tőle. Halkan szerettem volna, a nagyobb hatás kedvéért, de akkor semmit nem hallott volna a kérdésemből, hála a szirénáknak, és a továbbra is ismétlődő felszólításnak.

- Hogy miért? – nevetett fel Gabriel, karjaimat továbbra is erősen szorongatva. – Azt kérdezed, hogy miért?

Bólintottam, bár valószínűleg csupán költői kérdés volt részéről, ugyanis ahelyett, hogy folytatta volna, egy óriást lökött rajtam, mire háttal, elterültem a földön. Meglepetésként ért ez a kisebb támadása, ráadásul sokkal erősebb, mint számítottam rá.

Vajon szokott gyúrni?

- Hiszen elmondtam már, nem? Gyűlölöm azokat, akik elárulják a saját fajtájukat, Brigitte! És ti mind ezt teszitek! A kormány csak füttyent, ti pedig máris képesek lennétek ellenünk fordulni!

- Miért, te nem ugyanazt teszed? – kiáltottam rá mérgesen. – Tökmindegy, hogy mi vezérel téged, vagy azokat az idiótákat, akiket a csapatodnak nevezel, a vége ugyanaz: legyilkoljuk egymást!

Egy pillanatra azt hittem, talán ezzel tudok Gabrielre hatni, valamiképp, vagy legalábbis elgondolkozik a dolgon, én meg addig megszökök, és megmentem a barátaim, de szerintem számított arra, hogy valaki a képébe fog vágni valami ilyesmit, ugyanis halvány jelét sem láttam rajta annak, hogy elbizonytalanodna. Egy fél másodpercre sem.

- Mint mondtam – felelte inkább -, a ti sorsotok már nem érdekel. Hatalmas szerencse, hogy akadnak még olyanok ebben a világban, akik hasonló véleményen vannak velem ezzel. Na, persze, örültem volna, ha némivel másképp alakulnak a dolgok, de koldus, ne válogass. Ha már egy szövetséges jelentkezik, fogadd el a kezét, mert talán győzelemre vezethetnek! És nézzenek oda, igazam volt!

- Nem – ráztam meg a fejem. – Az nem lehet, hogy az Igaz Amerikaiak Egyesülete…

- De, lehet! – Gabriel diadalmasan felnevetett, majd mellém térdelt. – Hallod ezt, Brigitte? Hallod a győzelem édes dallamát?

- Prudentnek igaza volt… szemét banda vagytok! – sziszegte az arcába.

- Ó, elnézést. Mi lennénk a szemét banda? Már ne is haragudj, de először nem a ti ostoba kis tervetek volt a beépülősdi? A különbség csak annyi, hogy a mi tervünk lényegesen kiforrottabb, és profibb volt, mint a ti szánalmas próbálkozásotok! Talán azért, mert az IAE vezetősége hozzám hasonlóan egyetért velem abban, hogy a győzelemhez bizony áldozatokat kell hozni. Ezek az áldozatok vesztették életüket a kis vidámparki csatában. De be kell ismerned, remekül játszottuk a szerepünket, igaz? Talán az új világban, már ezért is lehet Oscar-díjakat kapni – Gabriel jót mosolygott saját kis viccén, bennem viszont egyre jobban erősödött a hányinger, ahogy beszélt.

- Új világ? – nyögtem ki. Igazából minden egyes szónál küzdenem kellett azért, hogy ne rókázzak rá.

- Ó, persze, én buta, elfelejtettem mondani – csapott a homlokára Gabriel. – Ha minden a terveink szerint halad, és miért ne haladna, hiszen csakúgy, ahogy a CIA-nál, a Fehér Házban is akadnak embereink, tippelj, ki halott mostanra? Bizony, az egyesül államok elnöke. És ez mit jelent? Azt, hogy új elnök lép a helyébe. Akinek tudod mi lesz a legelső intézkedése? – Gabriel olyan közül hajolt hozzám, hogy ajkaival szinte súrolta a fülemet. – Kiírtja a világból a hozzád, és a barátaidhoz hasonló söpredéket.

- De… - néztem rá. – Te is ugyanolyan vagy, mint mi.

Csupán ennyit sikerült sírás és/vagy hányás nélkül kimondanom, többet egyszerűen nem bírtam megszólalni. Bár, talán nem is szerettem volna.

Egyetlen vágyam maradt csupán. Akárhogy, de lehetőleg puszta kezeimmel megölni Gabrielt! Pontosan azért, hogy ezt véghez is vigyem, feltápászkodtam, és mindkét kezemmel megpróbáltam elkapni valahogy.

Dühömben elfelejtettem, hogy Gabriel egyetlen csettintéssel végezni tudna velem, mielőtt én bármit is csinálnék vele, pont ezért ért meglepetésként, hogy egyszer csak nem tudtam levegőt venni, mellkasomba pedig szúró érzés hasított.

Kezeimet nyakamhoz kaptam, és bár éreztem, hogy hiábavaló próbálkozás, az utolsó dolog, amit életemben látni fogok egy őrült önelégült arca lesz. Amit még leköpni sem tudok, mivel az összes túlélési ösztönöm, meg bármiféle reflexem túlságosan le volt foglalva azzal, hogy próbáljon némi oxigénhez jutni.

- Ugye tudod, hogy ez egy nagyon buta és meggondolatlan cselekedet volt? – nevetett fel ismét Gabriel, majd egy lépéssel közelebb lépett. Ugyan semmi különöset nem csinált, a szorítás mégis egyre inkább erősödött, a fájdalomtól pedig apró kis lila pöttyöket láttam táncolni szemeim előtt. Ha tudtam volna beszélni, egészen biztos könyörögni kezdek neki, hogy öljön meg, minél gyorsabban, mert ennél az állapotnál bármi csak jobb lehet.

Mire rájöttem volna, hogy kézzel-lábbal mutogatással hogyan tudnám neki elmondani mindezt, a szorítás megszűnt, látásom kitisztult, és hirtelen levegőt is tudtam venni. Ezt nagyon gyorsan ki is használtam, mert sosem lehet tudni, talán csak csapda, és mélyen belélegeztem a friss, mindennél finomabb oxigént. Bár valószínűleg annyira nem is volt friss, mert mikor még nem álltam a halál torkában, leginkább az alkohol és cigifüst szaga kavargott mindenfelé, de ezzel már nem is foglalkoztam.

- Nem szeretnélek most megölni – jelentette ki olyan hangsúllyal Gabriel, mintha a tévéműsorról cseverésztünk volna. – Túl könnyű lenne. Azért remélem, egyszer még találkozunk, egy normális összecsapás keretében.

Azzal hátat fordított nekem, és elrohant. Utána futhattam volna, sőt, ha néhány perccel ezelőtt teszi ezt, egészen biztos elkezdem üldözni, de nem voltam hülye. Nagyon jól tudtam, ha utánamegyek, végez velem, ráadásul szemrebbenés nélkül, bár nyilván sokkal gyorsabban, mint ahogy az előbb mutatta.

Ami talán nem is lett volna rossz, hiszen nagyjából azért sejtettem, mi vár rám, amint kimerészkedek a folyosóról. A hangok elárultak mindent, és ha lehetett hinni Gabrielnek, az IAE katonái szinte megszállták az épületet, vagyis körülbelül két percig maradok életben, mielőtt lelőne valaki.

Talán három, ha sikerül kicsit átformálnom a gondolatait néhány embernek, és összezavarni őket annyira, hogy fogalmuk se legyen róla, miért tartanak fegyvert a kezükben.

De, még ha rám ez a sors is várt, abban mindenképp biztos akartam lenni, hogy Winter, Camden és Quentin biztonságban eljutnak a… akárhová is.

Prudent ugyan azt mondta, vannak terveik olyan esetekre, mikor nagyon elfajulnának a különféle dolgok, de arra vajon gondolt-e a CIA, hogy hirtelen az összes különleges tinijük üldözötté válik? És nem csupán üldözötté, mert az eddigiek alapján meg mernék rá esküdni, hogy nem csupán egy börtönbe dugják majd azt, aki túléli a mai estét, esetleg sikerül elmenekülnie, de később megtalálják.

Megrázkódtam, miközben kidugtam fejem a folyosóról, és csupán néhány másodpercre láthattam micsoda felfordulást okozott az összecsapás az étkezőben, meg úgy nagyjából mindenhol máshol. Testek hevertek mindenütt, és az előbb emlegetett alkohol és füstszagot elnyomta valami teljesen más. A friss vér szaga.

Kisebb csapatok továbbra is küzdöttek egymással, plusz a szirénák és a figyelmeztetések továbbra is visítottak. Megropogtattam ujjaim, és készültem volna én is odaállni valakihez, kitekerni néhány ellenséges nyakat, de valaki megragadta a karom, és húzni kezdett maga után.

- Brigitte, az isten szerelmére, ne ellenkezz, az életed próbálom menteni! – Prudent hadnagy volt az, aki, miközben kiabált, azzal a kezében tartott pisztollyal, amelyikkel nem az én karom szorongatta, szorgosan lövöldözött a hátunk mögött utánunk rohanó katonákra.

- De, uram… a többiek – sikítottam, ugyanis egy ellenséges golyó pont a fejem fölött süvített el.

- A többiek már biztonságban vannak – kiáltotta vissza főhadnagy, és egy számomra eddig ismeretlen folyosóra rángatott be. Nem volt olyan szűk, eldugott kis hely, mint ahol az egész pechsorozat kezdődött Camdennel és Adelával, nem, egészen széles volt, mindkét oldalán ajtókkal. Amik közül az egyik hirtelen ki is vágódott.

Óriásit sikítottam, és Prudent is felkiáltott, sőt, fegyverét már élesítette is, de csupán Quentinnel találtuk szemben magunkat, aki ugyanolyan zaklatottnak tűnt, mint mi. Ezen nem is csodálkoztam. Ruhája néhol vérfoltos volt, haja a homlokába tapadt, és ki tudja, milyen helyről szabadult éppen.

- Mintha azt mondta, biztonságban vannak! – sziszegtem Prudentnek, de ő egy szúrós pillantással elhallgattatott.

- Uram, uram… mennünk kéne, mert azt hiszem, követtek néhányan, a nő, aki segített menekülni, halott és… - zihálta Quentin, de a mondatát nem tudta befejezni, ugyanis két katona lépett ki ugyanazon az ajtón, ahol ő is. Fegyverekkel. Óriási fegyverekkel.

Mire észbe kaphattam volna, és valahogy módosítani tudom a gondolataikat, már tüzeltek is.

A következő percekben, mintha lelassult volna az idő. Szinte, mint a filmekben, lassított felvételként láttam magam előtt, ahogy Prudent azt ordítja Quentinnek és nekem, hogy meneküljünk, majd a háta mögé lök minket, hogy saját testével fedezzen minket a golyók elől. Sikítok, de addigra már rongybábúként rogy össze lábainknál. Quentin a kezem rángatja, de én nem akarok menni.

Ebben a pillanatban bukkan fel két CIA-ügynök és gyorsan kiiktatják az ellenséget.

- Gyorsan, nincs sok időnk, bármelyik percben jöhetnek még többen! – noszogat minket az egyik, egy nagydarab férfi, feje búbjára tolt napszemüveggel, és napbarnított bőrrel. Hogy megmutassa, mennyire komolyan is gondolja ezt, elkezd Quentint és engem lökdösni, el Prudenttől.

Attól az embertől, aki mindig vigyázott ránk, ha bajban voltunk. Aki megtanított mindenre, amire csak szükségünk van a túlélésre. Aki mindig elmondta, milyen menüt ne válasszunk a kollégiumi étkezdében, mert nem biztos, hogy az van benne, mint számítanánk rá. Aki azt az apát testesítette meg, akire mindig is vágytam. Egy férfi, aki bármit megtett volna azért, hogy megvédje hazáját bármitől, ami veszélyt jelent. Egy csodálatos ember, akire gyönyörű felesége, és még gyönyörűbb kislánya vár otthon, nem is sejtve, hogy soha nem érkezik már haza…

- Nem, nem hagyhatjuk, csak így itt! – sikítom, és próbálom magam kitépni magam az ismeretlen CIA-s karjai közül.

- Brigitte, mennünk kell! – Quentin hangja sem sokkal hangosabb az enyémnél, és ahogy ránézek, látom, hogy az ő szemeinek sarkában is könnyek csillognak.

- Te meg tudod menteni. Quentin, te meg tudod menteni! – ordítok rá dühösen. – Meg kell mentened!

- Nem… nincs időnk, és nem is biztos, hogy sikerülne… - motyogja Quentin, de azért feljebb tűri pólója ujját, hogy nekikezdjen a műveletnek.

- Na jó, ebből elég! – kiált ránk a napszemüveges fazon társa, majd zsebéből előránt valamit, ami egy sima pisztolyhoz hasonlít, mégsem az. Elég sokat dolgoztam már a CIA-nál, hogy felismerjek egy egyszerű kábító pisztolyt. Mielőtt bármit is kiálthatnék, először Quentinre, majd rám szegezi az aprócska fegyvert.

Ahogy eltalál a lövedékkel, tompa fájdalom hasít a nyakamba, fejem előrebukik, így az utolsó dolog, amit látok, hajdani csapatfőnököm élettelen teste…

Mikor kinyitom a szemem, valahogy érzékelem, hogy nem a szilárd talajon vagyok. Először is azért, mert valami puhán fekszem, ráadásul az a puhaság finoman rázkódik is.

Néhány pillanatig reménykedek, hogy apám autójában elaludtam, miközben valahová karácsonyi vacsorára igyekszünk, a több hónapnyi őrültséggel ezelőtt. Az egészet csak álmodtam. Prudent nem halt meg, Camden továbbra is a barátom, Winter a legjobb barátnőm, Gabriel, a bandája és az Igaz Amerikaiak Egyesülete pedig csupán az álom részei voltak.

Ezek a remények el is tűnnek, amint két ismeretlen ember hajol fölém. Egy férfi, és egy nő. Mindketten tipikus kertvárosi ruhát viselnek. Galléros pólót, vállukra vetett pulóvert, és világos farmert. Mosolyognak, bár nem értem miért, ahogy azt sem, mit keresnek őt velem a zötykölődő valamiben.

- Brigitte, épp ideje volt! – mosolyog rám kedvesen a nő. A feje felett felhőket látok az ablak mögött. Vagyis egy repülőn vagy helikopteren vagyok.

- Kik maguk? – kérdezem halkan.

A nő és a férfi egymásra néznek.

- Greg és Linda Shine vagyunk. Legalábbis most ez a nevünk. És mi vagyunk az új szüleid – simít végig hajamon a nő. Linda.

Újra elveszítem az eszméletem…