Penny Shine. 17 éves, a coloradói Florence-ben lakik szüleivel, a helyi középiskolába jár. Majdnem kitűnő tanuló. Penny büszke természetes szőke hajára, és imádja, ha egész évben szép, napbarnított a bőre. Kedvenc színe világoskék. Imád a barátaival lógni az iskolai kávézóban (mert igen, Pennynek vannak barátai), a szüleivel kirándulni, süteményeket sütni szomszédjainak, valamint a helyi parkban fotózni.

Ha Pennyvel a régi iskolámban találkozok, Silver Springben, egészen biztos halálos ellenségek lettünk volna. Ő nyilván mindennap megeresztett volna egy görény megjegyzést a kinézetemet illetően, én pedig nyilván néhányszor megátkoztam volna félhangosan, vagy csupán kicsit összezavartam volna a gondolatait.

És akármennyire szívesen gáncsoltam volna ki Penny-t az iskola folyosóján, vagy karmolom szét a mindig bájosan vigyorgó arcocskáját, nem tehettem.

Hiszen Penny Shine én voltam.

A helikopter, melyen velem utazott két CIA-ügynök, más néven, az új szüleim, valahol Coloradóban szállt le, egy kisebb, ám szupertitkos főhadiszálláson. Amint megvizsgáltak, majd közölték velem, hogy néhány karcoláson, és láthatóan súlyos lelki sérüléseken kívül semmi bajom, már vittek is egy eligazításra. Az épület rettenetesen hasonlított a washingtoni különítményre, így rögtön eszembe jutott Camden, Winter… és Prudent főhadnagy, ezért engedélyt kértem egy gyors rókázásra valamelyik mosdóban.

Miután a kis kitérő után folytattuk utunkat az eligazítás helyszínére, láttam, hogy szinte mindegyik helyiségben ugyanazt a felvételt nézik óriási képernyőkön újra, és újra. A képen a szokásos elnöki beszédeken használt helyszín volt látható a parkkal, és a kényelmes székkel, de abban a székben egyáltalán nem a megszokott fazon ült. Nem, valaki, aki kísértetiesen hasonlított az Igaz Amerikaiak Egyesületének elnökére. Nem sok mindent hallottam a beszédből, mert nem az én füleimnek szánták, de néhány szó és kifejezés, itt-ott megütötte a fülem. „Azonnali kivégzés”, „keresés, nagy erőkkel”, „közveszélyes emberek”, „biztonságos jövő” és „világméretű kampány” szerepeltek közöttük. Ó, és mielőtt elfelejteném, rólunk volt szó. Az összes különlegesről, akik a CIA-nak dolgoztak.

Legalábbis ezt mondták az ügynökök.

Utána még azt is, hogy azokat, akik életben maradtak, a világ különböző pontjaira szállították, új személyazonossággal, természetesen kísérőkkel, arra az esetre, ha bármi baj történne. Persze, a teljes biztonság így sem biztosított, mivel akárhol felismerhetik őket a szervezet, illetve, helyesebben szólva, a kormány, emberei, de még így is… szinte ez az egyetlen esélyünk a túlélésre.

Ebből kifolyólag a családtagokkal, vagy barátokkal való kommunikáció bármilyen formában tiltott, hiszen nagy valószínűséggel minden vonalat, vagy e-mail címet ellenőriznek, aminek köze lehet hozzánk. (Itt egy kisebb sírógörcs miatt ismét félbe kellett szakítaniuk az előadást.)

De az igazán kemény dolog még csak ezután következett. Sajnálatos módon, én, Brigitte Nocturne voltam az egész CIA-s akció, mondhatni, központi figurája, mivel megmentettem a földet, régebben, meg minden ilyesmi, tudjátok. Ezért elképzelhető, hogy engem valamivel nagyobb erőkkel fognak keresni, mint a többieket. Egy egyszerű álnév tehát, nem elég, mint álca, mondhatni, teljesen újjá kell születnem.

Ebben a bizonyos újjászületésben segített nekem néhány CIA-s fodrásznő, akik leszívták hajamból a fekete festéket, hogy ismét régi, szőke pompájában tündököljön, pár másik ügynöknő, akik adtak pár farmer miniszoknyát, és ujjatlan, világos színű felsőt, mint alapokat, hogy tudjam, milyen ruhákat kell majd magamnak keresnem, ha vásárolni indulnék.

És természetesen ott voltak az új „szüleim”, akikkel elköltöztem abba a bizonyos coloradói kisvárosba. Mivel, semmiféle kockázatot nem mertek vállalni, ezért új papírjaimmal beírattak a gimnázium harmadik osztályába, és küldetésként megkaptam, hogy szerezzek barátokat, mert antiszociális viselkedésem talán még feltűnő lehet. Talán az iskolába járás az egyetlen, amit nem bánok. Elég siralmas jegyeim voltak Brigitte Nocturne-ként, talán Penny Shine felvételizhet majd egy menő egyetemre.

Ettől függetlenül nehéz volt. Megszokni egy teljesen új életet, és a régire még csak gondolni sem. Hiába beszélgettem órákat Lindával, az ügynöknővel, aki, mondhatni a pótmamám volt, és hiába jártam minden héten háromszor teniszezni Greggel, vagyis „apuval”, nagyon sokszor eszembe jutott, mi lehet az igazi családommal.

Főleg, valamikor július tájékán, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy a nővéremnek megkérték a kezét, sőt, talán már férjhez is ment, és én nem lehettem ott az esküvőjén. Egészen biztos utáltam volna a ruhát, amit varratott volna nekem, és az est nagy részében Camdennel ittunk volna valamelyik sarokban (persze, abban a párhuzamos univerzumban, ahol Camden még szóba áll velem), de ettől függetlenül borzalmas érzés volt, hogy ilyen fontos eseményekről maradok le, ráadásul, Linda és Greg azt mondták, a saját biztonságunk érdekében, a családjainknak majd azt mondják, meghaltunk.

Épp ezért nem értettem, mikor egy éjszaka közepén megszólalt az új telefonom (egy rózsaszín, csillogó kövekkel kirakott kütyü), és Camden mamája szólt bele zokogva. Természetesen azt kérdezte, hol van a fia. Nem tudtam mit válaszolni, azonnal lecsaptam a telefont. Miután jónéhány éjszakán keresztül megismétlődött még ez, gyorsan új számot kértem a szüleimtől, a saját, és Olivie Sorrow, biztonságának érdekében.

Minden bizonnyal meg is őrültem volna, ha egy kellemesen meleg nyári napon nem botlok egy ismerősbe a szomszéd város bevásárlóközpontjában. A barátnőimmel ücsörögtünk a szökőkútnál, egy elektronikai szaküzlettel szemben, és ők, szokásukhoz híven, lesték a dögös pasikat. Persze, mikor első nap találkoztam velük az iskolában, az első kérdésük az volt, szingli vagyok-e, és mikor azt válaszoltam, hogy a helyzetem kicsit bonyolult, de azt hiszem, nevezhetem magam szinglinek, kis híján megőrültek örömükben. Mert így lóghatok velük egész délután, és leshetem a felhozatalt.

- Csajszik, pontosan tizenkét óránál egy eszméletlenül dögös kockát látok! – sóhajtott fel Jody, aki afféle bandavezérnek számított. Tudjátok, a legszőkébb és leghosszabb lábú lány a bandában.

- Dögös kocka? Ez ellentmond az eddigi összes megfigyelésünknek! – vágta rá rögtön Cheryl. Hármas átlaggal ő számított a banda agyának.

- Totál igaza van, Cherylnek. Ha egy kocka esetlegesen még dögös is lenne, az vagy nem kocka, vagy csupán jól áll neki a távolság – bólogatott Leah, akinek a legjobb tulajdonsága az volt, hogy kocsitulajdonos.

Mindhárman kíváncsian rám néztek. Mert, azt hiszem, az előbb felsorolt legek csak addig álltak, amíg én meg nem jelentem közöttük. Ami nekem csak sima „anyutól örökölt szőke” hajszín volt, ők azt valami speciális szőkének nevezték, amit fodrásszal képtelenség kikevertetni. Rögtön az első héten, nagyjából minden tárgyból szereztem valami jó jegyet, és a CIA, kárpótlásképpen, megajándékozott egy Ford Fiestával (egyedi festéssel, az adófizetők pénzéből), szóval hirtelen én lettem a legmenőbb.

- Én azt javaslom, nézzük meg magunknak közelebbről – kacsintottam rájuk. Tudtam, hogy erre vágynak, és egyébként is, ők majd úgy bámulják a srácot, mintha állatkertben volnának, én meg addig a háttérből figyelem őket, vagy csak simán, feltűnésmentesen otthagyom őket, és meghallgatok néhány cédét.

Csakhogy, arra egyáltalán nem számítottam, hogy mikor meglátom a fekete keretes szemüveget viselő, szőke srácot, arra fogok rádöbbeni, hogy ismerem.

A lányok szerint, mi ketten olyan gyorsan leléptünk, mintha legalábbis hirtelen a ruháink maguktól le szerettek volna szakadni rólunk. Mert szinte lehetett köztünk látni a szikrákat, és ilyesmik. Sőt, Cheryl még azt is bizonygatta, hogy szerinte valami előző életünkből ismerjük egymást, mert ilyen szoros kapocs, ilyen gyorsan, nem alakulhat ki két ember között.

Félig még igaza is volt.

Abban viszont egyiküknek sem, hogy lett volna köztünk bármiféle szikra, hiszen Ned Nimble és Penny Shine csupán jó barátok voltak. Nem, legjobb barátok.

Ned szinte mindennap nálunk lógott, bár igyekeztem olyankor hívni, mikor a szüleim még dolgoztak, nehogy felismerjék, és esetleg elvigyék másik, egy távolabbi városba. Azt nem engedhettem, ő volt az élő bizonyítékom arra, hogy az igazi életem tényleg létezett. Egy biztosíték, hogy talán egyszer még újra Brigitte lehetek. És talán, az a bizonyos, hiányzó kapocs, bár teljesen más értelemben, mint a barátnőim gondolták…

- Mondanám, hogy maradj hétvégére, mert a szüleim vitorlázni mentek, de Florence kisváros, nem kockáztathatom a jó hírnevem – kacsintottam Nedre, mikor átautózott hozzám Penrose-ból, ahol lakik.

- Ugyan, úgyis átjövök minden nap, estére simán haza tudok menni. És különben is, az anyám isteni szakács. Bár, ahogy érzem, a tiéd is – szaglászott körbe a levegőben, ahol isteni csokoládés süti-illat terjengett.

- Nem, ez én voltam! – húztam ki magam büszkén, miközben a konyhába vezettem, leültettem az asztalunkhoz, és nekiálltam, hogy tányérokat keressek magunknak.

- Sosem mondtad, hogy tudsz főzni, Penny! – nevetett rám Ned, én pedig egy pillanatra megálltam, kezemben a két sütis tállal, és felé fordultam. Mindig is valami fura, szorító érzés kerített hatalmába, mikor az álnevünkön szólítottuk egymást, hiszen ezt már egy lépésnek éreztem afelé, hogy tényleg elfelejtsük, kik is vagyunk valójában. Mintha… a valóság nem létezne. Mintha nem hallanánk a hírekben nap, mint nap az újabb különlegesek elleni törvényekről, vagy azokról, hogy elfogták egy-egy társunkat. Penny és Ned élvezték a tökéletes kis életüket, ami jó móka volt az iskolában, vagy az új barátokkal, de nem szerettem volna felejteni, vagy éppen teljesen megbékélni a helyzettel.

Ezt eddig még sosem mondtam ki hangosan, de a délutáni napfénytől világos konyhában, egy nagy tányér sütemény mellett, úgy éreztem, elérkezett az idő a cselekvéshez.

- Kettesben vagyunk, senki nem figyel most minket. Mit szólnál hozzá, ha kivételesen tényleg az igazi mi lennénk… Quentin? – fordultam a sráchoz, néhány másodpercig feszülten figyeltem, majd halványan elmosolyodtam, mikor szélesen vigyorogva bólintott.

- Olyan jó, hogy te is gondolsz erre, komolyan! – nevette aztán el magát, mikor befaltuk már a sütik felét. – Néha kicsit már kezd kényelmetlen lenni ez az egész új élet, és jó Brigitte-tel társalogni Penny helyett. Mármint ne érts félre, bírom Pennyt, de túlságosan…

- Hasonlít Winterre? – kérdeztem halkan.

- Igen, pontosan – bólintott Quentin.

- Ez nem véletlen, ő a példaképe – nevettem el magam, bár azt is megértettem, hogy Quentinnek nincs kedve csatlakozni hozzám. Ha csak feleannyira is aggódott Winterért, mint én Camdenért, eléggé pocsékul érezhette magát szegény. Úgy értem, mikor az ember folyamatosan látja a híradóban a „kormány emberi sikeresen elkaptak egy különlegest” főcímeket, csak arra tud gondolni, nem olyan lesz-e a következő, akit ismer, és szeret. Ráadásul Winterből nagyon könnyen ki tudom nézni, hogy elcsacsogja egy új barátjának, hogy neki tulajdonképpen szuperereje van, vagyis tisztára menő.

- Ha nem viselkedek olyan idiótán a buliban, talán nincs ez az egész. Ha Camden helyett inkább azzal a kis szukával kezdek el… kötekedni, akkor talán… - elcsuklott a hangom, és gyorsan becsuktam a szemem. Egyáltalán nem szerettem volna sírni. Az nem oldott volna meg semmit.

Mikor úgy éreztem, nem fogok elkezdeni zokogni, ha Quentinre nézek, kinyitottam a szemem.

- Gabrielék akkor is elárultak volna minket azon az estén, ha nem tör ki rajtad ez a fura őszinteségi roham. És akármennyire is haragudtam rád, azért így visszagondolva, eléggé nagy megkönnyebbülés, hogy kiderültek ezek a sötét titkok. Bár azért reménykedtem benne, hogy Winter kicsit lazábban veszi, mert ő… mindent lazán vesz – mosolyodott el Quentin.

- De téged nagyon szeretett, és épp ezért volt nehéz neki, hogy mi ketten… izé…

- Igen, én is szeretem őt.

Bólintottam. Ezzel azt szerettem volna kifejezni, hogy igen, én is rettenetesen szeretem Camdent, bármerre is legyen most, de féltem, ha kinyitom a szám, és ezt hangosan kimondom, akkor is csak valami nyöszörgő hang jön ki belőlem, aztán elkezdek sírni.

Néhány percig némán ültünk Quentinnel egymás mellett, aztán hirtelen rám vigyorgott az ismerős, eszelős vigyorával. Nagyon régen láttam már ezt tőle, valamikor még az igazi életben, és belefájdult a szívem, olyan nagyon tipikus „quentin-es” mozdulat volt.

- Kell egy terv – jelentette ki aztán, mire megráztam a fejem.

- Lehetetlen.

- Csak majdnem. És ami csak majdnem lehetetlen, az lehetséges, mint tudjuk.

- Jó, de… egy tervhez kellenek a többiek, és nagyon jó tervnek kell lennie, mert a kormány emberei mindenütt ott vannak, és ha nem tudnád, ránk vadásznak! – hadartam el gyorsan, de mire befejeztem a mondatot, szinte már meg is bántam, hogy nem csupán annyit mondtam „oké, vágjunk bele”.

- Igen, egy ici-picit problémás lesz megszervezni mindent… - vakarta meg feje búbját Quentin.

- Csípem az optimizmusod, de inkább mondjuk azt, hogy baromi nehéz lesz.

- De benne vagy? – nyújtotta felém a kezét.

- Benne vagyok – bólintottam, és belecsaptam mancsába.

Mondhatni hősök vagyunk, akiket a CIA képzett. Egyszer már megmentettük a bolygónkat párszáz undorító szörnyetegtől. A küldetés most is hasonló. Talán annyival nehezebb, hogy ezek szörnyek, valamilyen formában azért emberek. És könnyebb, mert ők is meg akarnak ölni minket, úgy igazán, és nekem egyáltalán nem kell rosszul éreznem magam, amiért ezért inkább én végzek velük.

Nem, hiába is élvezi Penny az életét, Brigitte Nocturne addig nem nyugszik, amíg újra nem látja a legjobb barátnőjét, meg a pasiját, hogy az előbb említett mocskokat aztán együtt intézhessék el…

Vége

vagy nem.

2010. 03. 19.

21:20