- Bailee, szerintem tényleg orvoshoz kéne menned, elég csúnyán néz ki ez a… valami itt a szádnál – bár az a bizonyos „valami”, amit Joe emlegetett, rettenetesen fájt, és lüktetett és csípett, és minden ilyesmi, amit az ember csak el tud képzelni, mégis boldogság töltött el. Aggódott értem. Jó, nyilván, persze az ember a barátaiért is aggódni szokott, de én próbáltam nem erre gondolni, miközben a hajó fedélzetén ücsörögtünk Joe-val, ketten egy napozóágyon, és folyamatosan magyarázta, milyen borzalmasan nézek ki.

Oké, tudom, ennek inkább akkor kellett volna örülnöm, ha hozzátesz olyanokat, hogy „ de nekem így is te vagy álmaim asszonya” vagy „szétrúgatom annak a ribancnak a seggét, aki ezt művelte gyönyörű arcoddal”, de azt hiszem, szavak helyett épp elég volt, hogy néhányszor gyengéden végigsimított a hajamon vigasztalásképpen.

Vagy mert így próbálta ellenőrizni, nem kezd-e fertőződni a sérülésem a frufrum alatt. Akárhogy is, megérintett, és valahányszor ujja hozzáért a bőrömhöz, kedvem lett volna valamiféle őrültséget csinálni. Például bevallani neki, hogy a bulin igenis történt valami, és nekem tetszett az a valami, szóval folytathatnánk esetleg józanon is, és…

- Jobban kéne vigyáznod magadra, anyukád szívrohamot kap, ha meglátja, mi történt veled – szólalt meg ismét Joe.

- Az anyám akkor fog szívrohamot kapni, ha megtudja, hogy továbbra sem sikerült elintéznem Dominic kórtermét egy magánklinikán. Ó, és hogy elszakítottam a felsőmet – próbáltam úgy tenni, mintha puszta kézzel vissza szeretném illeszteni a pólóm ujját, amit már csak néhány szál cérna tartott a helyén, de szerencsétlen kis próbálkozásomnak, természetesen, semmi haszna nem volt. – Ebből még a vérfoltokat sem lehet könnyen kimosni.

Egészen igazságtalan, hogy mikor Meredithet először láttam a kis balhénk után nagyjából tíz perccel, ugyanolyan méltóságteljesen vonult végig a fedélzeten, nyomában az egyszerre két telefonon beszélő öccsével, mintha semmi sem történt volna. Még a sminkje, a frizurája, és a ruhája is tökéletes volt, vagyis még a büszkeségét sem sikerült kicsit megcsúfítanom, nemhogy az arcát. Ez annyira tipikusan szánalmas, és bailees, hogy bizony szívesen elbőgtem volna magam. De vörös szemek, és csöpögő orr nélkül is elég borzalmasan festettem, nem szerettem volna, ha Joe véglegesen megundorodik tőlem.

- Bailee, nagyon szépen kérlek… lehet, komoly fejsérüléseid lehetnek.

- Ugyan, akkorát azért nem kaptam – nevettem el magam. Igaz, ennek hatására szúró fájdalom hasított szinte minden egyes porcikámba, ami találkozott Meredith manikűrözött kezeivel, de Joe-nak ezt nem kell tudnia.

- Akkor mégis miért vagy annyira biztos benne, hogy ugyanez a nő próbálta megmérgezni az öcsédet is?

- Hogy miért? Joe, tudom, semmi mást nem hajtogattál az elmúlt tíz percben, mint, hogy borzalmasan festek, de mondd csak, vetettél egy mélyebb pillantást az arcomra?

- Igen, ez eddig teljesen rendben is van, de mintha azt mondtad volna, te voltál az, aki elsőnek támadt. Amennyiben jól tudom, az öcséd nem próbálta megmérgezni egyszer sem Sadie menedzserét.

- Kinek az oldalán is állsz tulajdonképpen? – vontam fel egyik szemöldököm. Vagyis… tudjátok, mennyire nem megy ez a mozdulat, szóval leginkább mindkettőt felvontam.

- Természetesen a tiéden. És Dominicén. Csak szeretném, ha emlékeznél, mi történt legutóbb, mikor szinte teljesen biztosak voltunk benne, hogy megtaláltuk a Fazont.

Behunytam szemeim, és szinte rögtön ismét abban a bizonyos emlékben találtam magam, a szellőzőcsövek között, a fullasztó melegben bujkálva, miközben Fletcher egy fegyverrel üldöz. Szerencsére még épp idejében figyelmeztettem magam, hogy a valóságban egy hajó nyílt fedélzetén ülök, ahol még a szellő is enyhén fújdogál, tehát bárminek lehet nevezni a helyet, csak fullasztónak nem.

- Tudom, de annyiszor mondta már, hogy mennyire utálja az öcsémet, amiért esetleg elrontja Sadie-t, és amikor a földön birkóztunk egymással, láttam a gyűlöletet a szemében. Sőt, néhány pillanatig meg mertem volna esküdni rá, hogy nem fog élve elengedni onnan. Nem önvédelem volt – ráztam meg a fejem.

- Én csak arra kérlek, hogy ne cselekedj meggondolatlanul, rendben? – Joe a vállamra helyezte a kezét, pontosan arra a néhány centire, ahonnan leszakadt a ruhám. Valószínűleg bőr érintésének hatására bólintottam. Ráadásként, ismét rám tört az érzés, hogy szeretnék neki bevallani minden egyes kis dolgot, ami vele kapcsolatban a fejemben kavarog. Már nyitottam is a számat, de ő ismét közbevágott:

- Azt hiszem, ideje lenne meglátogatni az öcsédet.

Okos húzás volt, nem tagadom. Szerettem volna látni, hogy van az öcsém, és a kórházban talán visszakaptam volna a telefonomat is, a kedves rendőruraktól. Plusz, minden valószínűséggel Joe vágya is teljesül, mert nincs olyan orvos, aki szó nélkül elsétálna egy olyan nő mellett, akinek a feje leginkább bandaháborúban részt vett zombiéra hasonlít.

Nem mintha láttam volna már bandaháborúzó zombikat, de pontosan úgy éreztem magam…

Persze, Dominichoz, meg úgy egyáltalán a kórházhoz jutni, nem volt olyan egyszerű, mint előre terveztük. Pláne nem egy golfautóval, amit Joe járműnek választott. Tudjátok, a forgatásokon szoktak ilyenekkel száguldozni az emberek, mikor nincs kedvük gyalogolni. Mivel, mondhatni, egész Marco Island a forgatás területének szállított, hiszen nem mindenki szállt meg a Marriottban, vagy egyáltalán a hajó közelében, eléggé elszaporodtak a városban ezek a kocsiszerű valamik, mialatt mi ott tartózkodtunk.

Mivel Caddy továbbra is szervízben volt, Joe meg úgy gondolta, jót tenne nekem a nyitott kis járművön beáramló menetszél, nekivágtunk Marco Islandnek olyan tempóval, hogy néha még a biciklisek is leelőztek bennünket. A sportkocsikkal száguldozó nyaralók pedig igencsak megvető pillantásokat vetettek ránk menő napszemüvegeik mögül.

Ennél már csak talán az a fogadtatás volt kellemetlenebb, ami a kórháznál fogadott minket. Rajongók, és riporterek százai keveredtek a főbejáratnál, nem tudtam eldönteni, melyik csapat jelenléte frusztrált jobban. Talán a riporterek, mivel őket valamilyen szinten érdekeltem is.

A rajongók tökéletesen megelégedtek annyival, hogy Dominic dalait énekelték, vagy éppen zokogtak, esetleg sikítoztak, hogy mennyire imádják az öcsémet, és ha meghal, hát ők is megölik magukat. Egy futó pillanatra láttam Arielt is, aki a tömeg szélére szorult, és társaival ellentétben egy hang sem csúszott ki a torkán, csupán csak állt, maga elé meredve. Ezen meglepődtem, mivel azt hittem, ő lesz az egész akció irányítója, mondhatni.

A riporterek esete már teljesen más volt. Elég volt egyetlen nőnek meglátnia, és a nevünket kiáltani Joe-val, az egész bagázs azonnal felélénkült, és megostromolták szegény kicsi golfautónkat.

- Bailee, mit szól a vádakhoz, miszerint ön volt az, aki a mérget Dominic italába csempészte?

- Miss Queen, igaz, hogy az öccse továbbra is életveszélyben van?

És így tovább, csak úgy zúdultak rám a kérdések. Egészen borzalmasan belefájdult a fejem. Vagy lehet nem is a kérdésekbe, hanem Joe-nak volt igaza, és agyrázkódásom lett, esetleg valami súlyosabb, és hamarosan meghalok!

- Elnézést, Bailee nincs abban az állapotban, hogy tudjon foglalkozni magukkal. Szeretnénk bejutni az épületbe, és amint orvosi ellátásban részesült, és találkozott az öccsével, ígérjük, tájékoztatja önöket mindenről! – kiáltotta el magát Joe, majd megragadta karom, és akár egy hős, húzni kezdett maga után a kórház bejárata felé. Senkinek sem válaszolt, még csak egy pillantást sem vetett a kamerákra, vagy az emberekre, pedig meg mertem volna esküdni, hogy valakitől a buli éjszakájával is kapcsolatban hallok kérdéseket, olyanokat, amik nem Dominichoz kapcsolódtak, hanem kettőnkhöz. Én, személy szerint, szívesen válaszoltam volna rájuk, még, ha annyit is, hogy ezzel kapcsolatban nem nyilatkozunk, de Joe csupán ment előre, egészen addig, amíg el nem értük a biztonságot jelentő üvegajtókat.

Amik rögtön kinyíltak, amint Joe bedörömbölt rajtuk, és két erős kar berántott minket a légkondicionált, fertőtlenítőszagú előtérbe, ahová a riportereknek már tilos volt betenni a lábukat.

Nem értettem, anyu miért aggodalmaskodik, hiszen a kórház sokkal barátságosabban festett akármelyik magánklinikánál, ahol azelőtt megfordultam. És higgyétek el, jártam már néhányban, leginkább anyunak és az ő különféle ránctalanító kúráinak hála. Valahányszor plasztikai beavatkozás alá vetette magát, elvárta, hogy a család ott virrasszon mellette, mintha legalábbis halálos beteg lett volna.

- Nem semmi az a kavarodás odakint, igaz? – kérdezte jókedvűen Bruno, aki a megmentőnk volt.

Mivel Dominic gyilkossági kísérletével eszem ágában sem volt őt gyanúsítani, és továbbra is ellenségesen viselkedni vele, mosolyogva, helyeslően bólogatni kezdtem.

Bruno ekkor vette észre, hogy milyen állapotban is van az arcom, és kérdő pillantást vetett Joe-ra, aki erre csupán vállat vont.

- Ismered, egyszerűen csak úgy vonzza a bajt – jegyezte meg aztán derűsen.

- Orvos látta már? – kérdezte összehúzott szemekkel Bruno. Remélem, nem hitte azt, hogy Joe bánt el velem így, mert ha a végén ezek ketten is összeverekednek, hát egészen biztos címlapokra kerülünk valamiféle eldurvult édeshármasos sztorival. Illetve nem, csupán a második oldalra, mivel a címlapokat az öcsém lestoppolta magának.

- Nem, de egy kórházban vagyunk, nem igaz? Talán kerítünk neki egy orvost valahol – Joe egy gúnyos mosolyt vetett Brunóra, majd ismét megragadta a kezem, és ezúttal a lift felé kezdett húzni.

Sosem tartottam dögösnek az efféle macsós megnyilvánulásokat, de egészen jól esett, amiért Joe így viselkedik. Kicsinek és törékenynek éreztem magam, és talán még valami olyasmit is szívesen kinyögtem volna, hogy „vezess, ó, uram és parancsolóm”. Pedig ez még az elveimmel is ellenkezik.

Agyrázkódás. Biztosan az. Erre nincs más magyarázat.