Azt kell mondjam, az öcsém állapotáról szóló beszámolók, akár anyu, vagy a rendőrség, de akár a sajtó részéről is, eléggé túlzóak voltak. Úgy értem, olyasmire számítottam, hogy Dominicből különféle csövek fognak kilógni, az egyik életben tartja, míg a többi mesterségesen altatja, hogy ne érezzen fájdalmat, és közben az orvosok idegesen sutyorognak körülötte, mert nem merik elmondani a rossz hírt, miszerint nincs sok hátra a fiának, kezdheti tervezni a temetést, mert a végén lehet, hogy egyik híres sztár sem érne rá, hogy búcsúbeszédet mondjon…

Ehelyett Dominic karjából egyetlen infúziós cső lógott ki csupán, és az egyik nővér elmondása szerint mindössze folyadékpótlás céljából kellett, vagyis, ha kihúznák, se lenne nagy baj, talán csak kicsivel több vizet kéne innia az öcsémnek. Aki, egyébként, egyáltalán nem aludt, vagy lebegett élet-halál között. Vígan flörtölgetett egy másik, nagyon fiatalnak és naivnak látszó nővérrel (utóbbi tulajdonságára abból következtettem, hogy fel sem tűnt neki, hogy Dominic a bókolás közben fél szemmel a tévét leste, ahol természetesen róla volt szó). Anyu ott ült öcsém ágya mellett, szintén a tévé képernyőjére tapasztott szemmel, és láttam, hogy a távirányítót is ő tartja a kezében. Szinte csak fél másodpercig maradt egy csatornán, utána váltott is egy másikra.

Egészen addig, amíg a folyósón álldogáltam, Joe, és Dominic orvosának társaságában, aki kijelentette, hogy látszólag semmi bajom, de hogy lenyugtassa Joe-t, a homlokomra tapasztott egy óriási sebtapaszt, és kezembe nyomott egy óriási doboz fájdalomcsillapítót. És abból sem valami spéci, kórházas fajtát, hanem olyat, amit gyógyszertárakban is lehet kapni, és még recept sem kell hozzá.

- Ha szeretne bemenni… - kezdte a doki, majd kitárta nekem Dominic kórtermének ajtaját, így még csak esélyem sem volt arra, hogy azt mondjam, nem, köszönöm, rengeteg dolgom van, meg egyébként is, a kedves rendőruraknak, akik mindenfelé ácsorogtak a folyósón, és néhányan Brunóval tárgyaltak Dominicról, és sajna, rólam is, nem igazán tetszik az ötlet. Ráadásul Joe is olyan kedvesen nézett rám, és intett fejével, hogy menjek csak be, hogy szinte magamtól vittek be lábaim a tágas helyiségbe. Ami normális esetben, mint megtudtam, egy négyszemélyes kórterem lenne, de csupán az öcsém (és anyám) kedvéért a többi beteget átvitték egy másik szobába.

Igen, tudom. Büszke vagyok a családomra, nagyon.

- Bailee! – kiáltott fel kórusban anyu és Dominic, mikor megláttak az ajtóban ácsorogni.

- Sziasztok! – intettem zavartan, majd az öcsémhez fordultam: - Hogy érzed magad?

- Borzalmasan – sóhajtott Dominic, és hátradőlt az ágyában.

- Mégis hogy érezné magát? – háborodott fel anyu. – Csak közlöm veled, hogy továbbra is ebben a borzalmas intézményben kell feküdnie, ahelyett, hogy megfelelő ellátásban részesülhetne egy magánklinikán! Ráadásul… ráadásul, látod ezt? – bökött anyu a tévére, ahol éppen a CNN-en tudósítottak valami különleges elnöki beszédről a legújabb intézkedéseivel kapcsolatban.

- Igen, tudom, rá szavaztam. És nem tudom, rémlik-e, de Dominic énekelt is a Fehér Házban, ahol te meg elcsaptad a homárral.

- És máig nem kaptam semmiféle bocsánatkérést azért, mert napokig alig bírtam menni – horkantott anyu, de aztán gyorsan megrázta a fejét. – De most nem ez a lényeg! Ez már a negyedik csatorna, ahol semmit sem hallok az én beteg kisbabámról! Vagy te kezdesz hanyag munkát végezni, vagy az embereid. Az a hogyishívják például…

Tanácstalanul csóváltam meg a fejem. Nem sokan dolgoznak ugyan nekem, többek között ennek köszönhető az állandósult fejfájásom. Meg persze újabban annak is, hogy néhány ember jó szórakozásnak tartja egy hajó padlójához verni. Mármint a fejem.

- Eve-re gondolsz? – kérdeztem aztán anyutól.

- Igen, aki Dominic sajtós dolgait intézi. Hanyagul végzi a dolgát. Ki kéne rúgnod. Vagy talán nem is kérted meg, hogy hozza ki a legtöbbet az ügyből? Talán, te vagy az, aki lehet, hogy nem a legjobb menedzser az öcsédnek.

- Anyu, nézd, van itt kint egy nagy halom, bizonyára baromira rendes ember, akik azzal gyanúsítanak, hogy meg akarom ölni Dominicot, és ráadásul itt van még ez a másik nő is, és…

- Ó, életem, szeretnél beszélni róla? – ugrott fel anyu a székből, majd hozzám lépett, és szorosan megölelt. Egyik karommal én is óvatosan átkaroltam őt, mert féltem, ha jobban hozzábújok, esetleg sírva fakadok, amiért kivételesen igazi anyukásan viselkedik velem, aztán ne adj isten, elzokogom neki az összes bánom, az öcsém és az ápolói füle hallatára. Ezért inkább csak megráztam a fejem, és nagyokat pislogtam, hogy visszatartsam könnyeim.

- Jó, akkor nincs gond. A magánklinikát, és a nagyobb tévéseket továbbra sem felejtsd el – tolt el magától rögtön anyu, majd arra hivatkozva, hogy sürgősen el kell szívnia egy cigarettát, kivonult a szobából.

Behunytam a szemeim, majd lehuppantam arra a székre, ahonnan anyu felkelt.

- Tényleg nem szeretnél beszélni róla? – kérdezte hirtelen Dominic. Ahogy kinyitottam a szemem, és jobban megnéztem kivételesen őszinte mosolyát, kócos haját, és a rossz megvilágítástól világító szeplőit, rájöttem, így nézne ki, ha normális tizenhét évesek módjára középiskolába járna, és moziba a barátaival, Bakersfieldben, ahol hétvégenként meglátogatnám őket, és anyu muffint sütne, meg egy nagy halom kaját, amiből aztán elcsomagolná a maradékot nekem. És a családomnak, persze. Mert nyilván, lenne saját családom is, és nem csak epekednék egy tinédzserkori szerelmem után.

- Ugyan, tényleg minden rendben – mosolyogtam vissza Dominicra. Ugyan, minek gondolni is ilyesmire, mint egy normális élet? Hacsak valaki nem tekeri vissza az időt, nagyjából odáig, hogy anyu elvitte őt az első tehetségkutató versenyre, senki és semmi nem változtathat azon, hogy az öcsém egy világsztár, vagy hogy a jelek szerint Joe Jonas életem szerelme.

- Pedig múlt éjjel elég közel jártál ahhoz, hogy megnyerd a bizonyos kis fogadásunkat! – Dominic arcára visszatért a magazinok lapjáról jól ismert vigyora.

- De nem nyertem meg – válaszoltam kissé ingerülten.

- Ajjaj, valakinek megint kidobták a szűrét – csóválta meg a fejét, idegesítő mosolyát egy percre sem koptatva le az arcáról.

- Nem, nem így történt – és mire észbe kaptam volna, talán annak a bizonyos igazi mosolynak a hatására előadtam neki mindent. Úgy értem, a Joe-val kapcsolatos mindent. Hogy mennyire szeretem, mikor mosolyog, mikor nem mosolyog, mikor annyira aggódik értem, hogy képes ordibálni az orvosokkal is, mikor olyan bugyuta ötletei támadnak, mint golfautóval furikázni a városban, és így tovább, és hogy épp ezért nem voltam képes elcsábítani. Túl sokat jelent nekem ahhoz.

- Hű. Mármint tényleg. Hű. Ugye tudod, ha két perccel ezelőtt nem mennek ki a kedves ápolók, most óriási bajban lennél? – nevette el magát Dominic. – És komolyan, tisztára hányingerem lett. Ezt a kis beszédet akármelyik szappanopera író megirigyelhetné tőled. De tudod… nem tudlak hibáztatni. Tegnap este… valami nagyon fura történt.

- Arra gondolsz, hogy megmérgeztek? – vontam fel szemöldökeim.

- Nem, előtte. Mikor Sadie és én… nem tudom, láttad-e, mert nagyon el voltál foglalva azzal, hogy rámássz Joe-ra, de nagyon dögösen nézett ki. Szóval, hirtelen rájöttem, hogy valahogy már nem is olyan, mint egy kislány. Inkább olyan, akit…

- Ki ne mondd! – sikítottam fel.

- Most miért ne? Tényleg nagyon dögös volt. Aki képes olyan miniszoknyát húzni, mint ő, az általában nem sok dologra jó.

- Ne merészelj így beszélni Sadie-ről! – sziszegtem Dominicnak. Egyrészt azért, mert féltem, Meredithnek talán beépített kamerái és fülesei vannak mindenütt, és esetleg ismét megpróbálna péppé verni, amint meghallja ezt.

- Oké, tökmindegy. Úristen, nagyon érzékeny vagy ma – morogta Dominic, és a hírekről átkapcsolt a Nickelodeonra. – Mindenesetre, a tegnapi este tényleg fura volt. Mintha a Hold állása miatt a lányokból előbújt volna a lelkük mélyén szunnyadó ribanc. Tudod kit láttam még a buliban? Legalábbis, azt hiszem, ő volt, mert vagy egy kilónyi smink volt rajta, és nem voltam éppen józan sem…

- Kit? – kérdeztem kábán.

- Azt a kislányt a házadból. Tudod, aki olyan dilis.

- Arielt? – kérdeztem vissza óriásira nyílt szemekkel. Akkor talán ezért volt annyira furcsán zombi-üzemmódban, mikor láttam a kórház előtt. Egész éjszaka Dominickot hajkurászta.

- Jaja, őt. Bár lehet összekevertem valakivel, mert nem próbált meg a nyakamba ugrani, vagy ötezredik autogrammért könyörögni, mint általában teszi. Pedig szinte mindig összefutottam vele, mintha követett volna. Remélem, nem fog hiperaktív őrültből csendes őrültté változni. Azok veszélyesebbek. Tudod, meg akarják ölni az embert, meg ilyenek.

- Hogy mondtad? – kaptam fel a fejem.

- Ú, ez egy rossz hasonlat volt – nevette el magát, majd felhangosította a tévét, ezzel jelezve, hogy részéről a beszélgetést lezártnak tekinti.