Miután otthagytam öcsémet (valamint ő és anyu is megeskezzek még egyszer, hogy próbálok tenni valamit a magánklinika ügyében), elhatároztam, hogy megkeresem Joe-t, és megkérem, furikázzon vissza a hotelbe a golfautóval. A Marriotban aztán terveim szerint bedobtam volna néhány pohár bort, a szobaszervízzel rendeltettem volna egy óriási grillcsirkét, meg egy kis csokit, és régi, bőgős romantikus filmeket néztem volna a tévében. Majd, két kilóval nehezebben, és kisírt szemekkel megpróbáltam volna kiokoskodni, mihez tudnék kezdeni a Manussal (akit a gyanúsítottakat nézve talán illendő lenne inkább Nőcinek hívni), meg Joe-val. Amennyire szerettem volna elmondani neki, hogy emlékszek rá és a csókjaira, és mindenre, pontosan annyira voltam benne biztos, hogy ez nem lenne jó ötlet.
Sokat segített volna, ha valakivel meg tudom beszélni a problémát. Valakivel, aki nem az öcsém, akinek fogalma sincs arról, mi fán terem a szerelem. Épp ezért változtattam terveimen annyiban, hogy a nagy zaba és a nagy bőgés közé beillesztettem magamnak egy kiadós dumálást Kevinnel.
Ezekhez azonban azonban először Joe-ra, és az ő sofőri szolgáltatásaira volt szükségem. Néhány segítőkész nővérnek és rendőrnek hála, megtudtam, hogy éppen a büfében van. Cseppet sem csodálkoztam ezen. Kevés olyan emberrel találkoztam életem során, aki jobban szeretné a hasát Joe-nál. Elmondása szerint, bármerre jár, próbál minél több helyi specialitást kipróbálni. Úgy látszik, ebbe beletartoznak a kórházi különlegességek is: a sosem friss szendvicsek és perecek.
- Sikerült beszélned az öcséddel? - kérdezte, mikor odaértem hozzá. Előtte az asztalon egy műanyag poharas kávé és egy félig elfogyasztott epres táska állt.
Bólintottam, és leültem vele szemben.
- Emlékszik valamire? Úgy értem azzal kapcsolatban, hogy ki mérgezhette meg?
Megráztam a fejem.
- És a te listád a gyanúsítottakról bővült? Ahhoz képest, hogy segédnyomozó vagyok, kicsit úgy érzem, le vagyok maradva.
- Meredith, természetesen, továbbra is az első helyen áll - morogtam. Ahogy kiejtettem a számon első számú közellenségem nevét, máris jobban kezdett sajogni minden kis sérülésem, amit neki köszönhettem.
- Ühüm - bólogatott Joe, bár nem egészen úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm.
- A nő gyűlöli az öcsémet! - kiáltottam fel, és hirtelen felindulásból magam elé kaptam Joe édességét. Ha szeretett is volna mondani valamit, mondjuk arra vonatkozóan, hogy vehetnék igazán egyet magamnak, nem tette. Jó fiú. - Számtalan valkalma volt arra, hogy belecsempészhesse Dominic italába a mérget, ahogy arra is, hogy az üres fiolát aztán az én táskámba tegye! Nem igazán gondoltam rá, hogy esetleg figyelnem kéne a cuccaim, miközben... - gyorsan elhallgattam. Joe kíváncsian pislogott rám az asztal túloldaláról, bár lehet csak azért, mert a szám tele volt az ő sütijével. - Szóval... tudod. Miközben táncoltam, meg hasonlók.
- Persze, persze.
- Viszont, itt van ez a kislány, Ariel. Van egy olyan érzésem, hogy az egészséges rajongása kezd átcsapni nem egészen egészségesbe - vontam össze szemöldököm.
- Azt hittem, már sikerült megtanulnunk, hogy a fanatikus rajongóknak nem a gyilkolósdi a stílusuk.
- Joseph, az emberek nem matematikai képletek. Azért, mert X-et összeadva egy kis elmebajjal, egy kissé idegesítő, ám ártalmatlan félnótást kaptunk, Y esetében lehet, hogy gyilkos hajlamokat.
- Éppen a Bölcsek Sütijét tömted magadba? Nem szoktál így beszélni - nevette el magát Joe.
- Jaj, nem, már nagyjából húsz éves korom óta vártam azt a beszélgetést, ahol végre elsüthettem ezt a hasonlatot - legyintettem. - De azért menő, nem?
- Teljesen - helyeselt Joe.
- A lényeg az, hogy sosem tudhatjuk, Ariel milyen fajta őrült rajongó. Lehet a rajongása átcsapott gyűlöletbe, mikor rájött, hogy sosem lesz esélye az öcsémnél - vontam vállat, majd bekaptam a sütemény utolsó falatkáját.
- Remélem, nem lesz igazad. Gyűlölnék még egy gyilkos szándékú tinit látni - Joe megborzongott, aztán, miután néhány másodperc erejéig mindketten felidéztük azt a bizonyos régi szörnyűséget, rám mosolygott. - Ha gondolod, indulhatunk, már fizettem.
- Ó, igen. Ne haragudj! Odaadom a süti árát, ha szeretnéd!
- Hagyd csak! Vegyük úgy, hogy a vendégem voltál!

A kórház előtt továbbra is tolongott a tömeg, sőt, amennyiben ez lehetséges, növekedett is, hiszen a riporterek és rajongók hadához csatlakozott néhány turista is, akik reménykedtek, hogy első kézből értesülhetnek a friss hírekről, vagy éppen lefotózhatnak néhány hírességet, akik Dominicet szeretnék látogatni. Pechjük volt, hiszen Joe-n és rajtam kívül senkit sem láthattak. Egy egykori tinisztár, valamint Dominic menedzsere meg nem sok embert érdekelt.
Igazán hálás voltam azért, bár nem tudom, ki tehette, hogy kordonokat állítottak fel a bejáratnál, így akadályozva, hogy a tömeg elállja az utat. Bár a vakuk továbbra is villogtak (mind a riporterek, mint a turisták által), és kérdéseket is ordítottak felénk, a szabad útnak hála, kicsit olyan érzésem volt, mintha vörös szőnyegen lépkednék. Leszámítva persze azt, hogy nem egy híres tervező által megálmodott álomrucit viseltem, hanem a jól bevált, farmer rövidnadrág és ujjatlan póló kombót, valamint nem egy premierre vagy partira igyekeztem Joe-val az oldalamon, hanem egy golfautóhoz.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de ez egészen izgalmas volt - nevette el magát Joe, mikor a parkolóba értünk, és beugrottunk az autóba.
- Ugyan, régebben kétszer... nem, buta vagyok, tízszer ekkora tmeg várt rád, bármerre indultál! - nevettem rá, és fejembe nyomtam a napszemüvegem. Mert dögös, és mert egy ablakok nélküli autóban nem árt a védelem. Bogarak, hahó!
- Igen, ahogy te is mondod: régen. Manapság már teljesen más a helyzet - mondta Joe és beindította a kis szerkezet motorját. - Ezzel nem azt mondom, hogy túlzottan hiányozna a nagy felhajtás. Öreg vagyok én már az ilyesmihez.
- Öreg? - nevettem el magam, ismételten. - Dehogy vagy öreg!
Örültem, hogy felvettem a napszemüveget, így nem láthatta, milyen csodálattal nézek végig rajta. Fel nem tudtam fogni, hogy láthatja magát öregnek egy pasi, akin olyan tökéletesen feszül a pólója (és oké, a nacija is) a megfelelő helyeken, vagy akinek a haja pontosan olyan dús, és csillogó, és fekete, mint régen. Semmi kopaszodásra utaló nyom. Semmi ősz hajszál. Ezen nincs mit szépíteni, Joe Jonas egyszerűen tökéletes volt.
- Nem csak azért mondom, mert a barátom vagy, meg hasonlók, de tényleg nem kéne ilyeneken gondolkoznod! Ez az aggodalmas nézés meg pláne nem kell, nem százéves vagy, csak majdnem harminc! - tettem hozzá, mikor láttam, hogy Joe milyen gyorsan válik szinte teljesen falfehérré. Jó, persze, néha mindenki belegondol harminc felé közeledve, hogy úristen, lassan megöregszik, és ráncos lesz, és ráadásul még családja sincs (bár oké, lehet ez csak én vagyok), de az ilyesmi nem ok arra, hogy kis híján kiájuljunk egy golfautóból!
- Joe? Valami hozzászólás?
- Nem működik a fék - pillantott rám Joe, ugyanolyan falfehéren, és teljes pánikkal a szemeiben.
Mielőtt elkezdtem volna sikítani, egy gyors gondolat futott át az agyamon: teljesen felesleges volt az öregkor miatt aggódni, hiszen a jelek szerint nem hogy a ráncos időket, de az estét sem fogjuk megérni!