Miután kisikítoztam magam, és gyanítom, ezzel az őrületbe kergettem Joe-t, rájöttem, hogy buta voltam. Egy golfautó maximális sebessége nem több tizenöt mérföld/óránál, vagyis annak az esélye, hogy felkenődünk valamire és meghalunk, nagyjából a nullával lehet egyenlő. Ami azt jelenti, hogy akárki is babrált a fékünkkel, nem lehetett otthon golfautó témában.

Persze, rögtön eszembe jutott, hogy Meredith még egyszer sem vette igénybe ezeket a csodálatos szerkezeteket, mert gyerekesnek tartja őket, még akkor is, ha sokkal több energiát és üzemanyagot lehet spórolni velük, ráadásul a környezetet sem szennyezik annyira, mint a méregdrága sportkocsija. Ez azt jelenti, hogy nyilván fogalma sincs róla, hogyan működik a golfautó, vagy mennyi a végsebessége.

Ettől függetlenül, mármint, hogy az életünk nem igazán volt veszélyben, nagyon ijesztő volt a helyzet. Kora délután Marco Island-i utakon eléggé megnövekedik a forgalom, hiszen sokan ilyenkor indulnak strandolni, illetve a kevésbé szerencsések, akik egész nap dolgoznak, ilyenkor ugranak ki egy Subwaybe, bekapni néhány szendvicset.

És tekintve, hogy ezen a környéken mindenki a nagy autókra esküszik, szinte már előre láttam, ahogy a kis golfautóval matricaként végezzük egy Hummer hátulján. Maradandó sérüléseket biztos nem szereztünk volna, csak néhány bibit, de én már épp eléggé bibis voltam, nem vágytam többre, köszönöm.

- Kapcsold be az öved, rázós út lesz! – kacsintott rám Joe. A kezdeti ijedtség után úgy tűnt, ezt az egészet ismét úgy fogja fel, mint izgalmas szórakozást. Elképzelhető, hogy hirtelen az egyik kedvenc videójátékában érezte magát.

Nyeltem egy hatalmasat, majd engedelmeskedtem neki. Először úgy gondoltam, jobban fogom érezni magam, ha behunyom a szemeim, de sokkal rosszabb érzés volt a szinte folytonos dudaszót hallgatni. Még szerencse, hogy nem olyan autót találtunk, aminek a nagyobb reklám érdekében Dominic egyik slágerét állították be az efféle jelzőhangoknak. Brr. Nem az esetleges sérülésekbe, hanem a szégyenbe haltam volna bele. Már az is épp elég volt, hogy a kocsi elején, illetve oldalán a Disney logója, valamint a Tengernyi Szerelem felirat díszelgett.

Olyakor-olykor hallottam Joe-t is kiabálni, valószínűleg azokhoz, akik nem figyeltek a dudálásra, és azt hitték, csupán szórakozunk.

Csukott szemeim, ráadásul, nem biztonságérzetet adtak az autó folytonos rángatózása közben, ami azt jelentette, hogy Joe éppen kikerült valakit, vagy bekanyarodott, hanem rosszullétet.

Így inkább, gyorsan kinyitottam a szemem. Pont akkor, mikor Joe befordult a Marriott utcájába. Éppen nem jött egy autó sem velünk szemben, így ahogy közeledtünk a hotelhez, hamar rájöttem, mire is készül.

A golfautó ugyanis egyenesen a Marriott előtti virágos/fás kertecske felé hajtott. Bár a lelkem mélyén a romantikus énem elkezdett sírni, ahogy belegondolt, mi lesz a sok szép trópusi növény sorsa, ha a járművünk becsapódik közéjük, a másik énem, amelyik a túlélésért küzdött, lelkesen helyeselt, mikor Joe felvetette a következőt:

- Ha elérjük a virágokat, ugrunk! Próbáld elkerülni a kaktuszokat, és lehetőleg még azelőtt elhagyni az autót, hogy belemenne a pálmába!

A nagy vastag törzsű fára pillantottam, amire Joe gondolt. Sosem találtam még félelmetesnek egy pálmafa látványát, egészen addig a pillanatig, így gyorsan bólintottam.

- Oké, most! – ordította el magát Joe, és már vetődött is oldalra a kocsiból. Követtem példáját, kiugrattam az ülésről (persze, csak azután, hogy remegő kezeimnek hála, kicsit nehézkesen kikapcsoltam a biztonsági övet), majd gurultam egy picit a földön, végül megálltam néhány ciklámen színű, édeskés illatú virág között.

A következő pillanatban hallottam, ahogy az autó tompa puffanással nekimegy a fának, vagyis Joe tökéletesen kiszámolta az egész akciót.

Mutatványunkat néhány ijedt kiáltás kísérte a hotel bejárata felől, sőt, egy nő azt sikítozta, hogy meghaltunk. Amit nem igazán értettem, hiszen Joe már fel is ült, és azon kívül, hogy földes lett az arca és a ruhája, nem tűnt sérültnek.

- Bailee, jól vagy? – kérdezte gyorsan, és odakúszott hozzám. Addigra már én is ülő helyzetbe tornáztam magam, és próbáltam némiképp rendbe szedni a külsőm, bár volt egy olyan érzésem, hogy a fehér felsőmnek búcsút inthetek. Sár, fűfolt, és néhány virág színes lenyomata virított rajta.

- Megvagyok – mosolyogtam rá. Bár Joe haja a szokásosnál is ziláltabbnak látszódott, és mint az előbb már említettem, földes foltok borították arcát, még sosem láttam annyira szívdöglesztőnek, mint abban a pillanatban.

Elképzelhető, hogy azért, mert ismét megmentette az életem. Vagy valami olyasmi.

- Nem fáj semmid? – faggatózott tovább Joe, és inkább a délelőtti sérüléseim vette szemügyre, nem pedig azt, hogy szereztem-e újakat.

- Jól vagyok, tényleg – nevettem el magam, mire szorosan megölelt. Meglepődtem egy pillanatra, persze, hogy meglepődtem, de utána gyorsan visszaöleltem. Biztos nem romantikusnak szánta a mozdulatot, csak így fejezte ki afelett érzett örömét, hogy mindketten élve megúsztuk a kis kalandot, én mégis úgy éreztem, hogy képes lennék életem végéig ülni abban a virágoskertben, Joe-t ölelve.

Azoknak a tökéletes pillanatoknak az egyike volt, amire az ember lánya örökre emlékezik. Adott volt minden. A virágok, a napsütés, részemről a szerelem is, és persze ne feledkezzünk meg a golfautóról sem, amit a pálmafával való enyhén találkozás után enyhén füstölögni kezdett. (Lehet, igaza van Dominicnak, aki szerint papírból gyártják ezeket a szerkezeteket.)

- Mégis mi a fene folyik itt? – rontott ki a hotel ajtaján az éppen szolgálatban lévő recepciós, és azt hiszem mondanom sem kell, a romantikus pillanatnak rögtön vége szakadt.

A történtek után, a délutáni terveimnek azonnal lőttek. Legalábbis a nagyevős, filmnézős résznek, ugyanis inkább lezuhanyoztam gyorsan, lemosva magamról a sarat, plusz Meredith parfümjének émelyítően édes illatát is.

Utána szívesen befeküdtem volna az ágyba, hogy kialudjam magamból az összes izgalmat, de még csak ki sem bújtam a köntösből, hogy felvehessem a pizsamám, kopogtattak a lakosztály ajtaján.

- Ki vagy? – kiáltottam ki.

- Sadie, és van csokim! – jött a válasz, mire természetesen rögtön szélesre tártam az ajtót.

Sadie rózsaszín melegítőben álldogált a folyósón, kezében egy óriási doboz bon-bonnal, ami rögtön a kezembe is nyomott.

- Hallottam, mi történt – mondta gyorsan.

Válaszul csupán egy értelmetlen pillantást kapott, mivel nekem a „történés” fogalmába aznap nagyon sok minden beletartozott. Az öcsém, a rendőrség, Meredith, aztán az egész kis incidens az autóval… másnak egész életére nem jut annyi izgalom, mint nekem egy napra.

- Meredithtel – tette hozzá Sadie. – Elmesélte ebéd közben az egészet, de azt kell mondjam, egyáltalán nem festesz olyan szörnyűen, mint hittem, a sztorija alapján.

Fújtam egyet mérgesen, mire Sadie elnevette magát, és már beljebb is lépett az apartmanba. Egyenesen a terasz felé vette az irányt, amiért nem hibáztattam. Úgy értem, ki akarna a nappaliban ücsörögni, mikor kényelmesen elhelyezkedhet a szabad levegőn is, ahol van kellemes, meleg szellő, ráadásul kilátás az óceánra? Ráadásul csokink és egy kis üdítőnk is volt. Utóbbi a minibár jóvoltából. És az igaz, hogy szívesen adtam volna Sadie-nek valami olyat, ami jobban illik az alkalomhoz, például egy kis pezsgőt, de a Meredithtől szerzett sérüléseim lüktetése figyelmeztetett, hogy lehet, ez nem lenne túl jó ötlet.

- Hiányozni fog Marco Island – sóhajtott Sadie, és hátradőlt a székében. Bólintottam. Bár még vagy három hét volt hátra a hajós forgatásból, és csak azután készült a banda tovább Los Angelesbe, a stúdiós jeleneteket leforgatni, én is úgy éreztem, hogy szívesen maradnék még jónéhány hónapig ezen a helyen. Ki ne szeretne úgy dolgozni, hogy közben úgy érzi magát, mintha vakációzna?

Leszámítva persze azt, hogy egy nyaraláson általában nem teszik tönkre a kocsiját, próbálják meggyilkolni az öccsét és még sorolhatnám.

Dominicról aztán rögtön eszembe jutott az előző este, és kivételesen nem megmérgezésének története, hanem a mókázása Sadie-vel. Megköszörültem a torkom, hogy ezt esetleg szóba hozom a mellettem békésen ücsörgő lánynak is, de aztán rájöttem, hogy túl békésen ücsörög. Nem volt szívem ahhoz, hogy elmondjam, nagyon rossz ötlet volt, kicsípnie magát, és rámászni Dominicra, mivel így épp az ellenkezőjét érte el annak, amit szeretett volna. A srác nem arra jött rá, hogy megtalálta élete szerelmét, hanem arra, hogy tudja, melyik szobát kell keresnie, ha a kórházi szabadulása után egy kis hancúrra vágyna. Valahogy az ilyesmit nem túl kedves dolog megosztani olyan valakivel, aki behunyt szemekkel éppen az aludni térő madarak dalát hallgatja, és így próbál relaxálni egy kicsit.

- Szerettem volna bemenni az öcsédhez a kórházba – szólalt meg hirtelen Sadie. Enyhe bűntudat éreztem a hangjában, ami talán azt jelentette, hogy azt hiszi, mérges vagyok rá, amiért nem tette meg. Buta dolog. Én magam sem siettem volna annyira a kórházba, ha nem szerettem volna visszakapni a telefonom, vagy Joe nem erősködött volna olyan erősen a fejsérüléseim kivizsgálásával kapcsolatban.

- Meredith nem engedte – tette még hozzá Sadie.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy megtiltotta, hogy elmenjek a kórházba, megnézni, hogy van Dominic. Szerinte – Sadie picit megrázta a fejét, és vett egy óriási levegőt, mielőtt folytatta volna -, egészen biztos vannak ott olyan újságírók, akik a partin is részt vettek. És maguktól talán nem, de ha felbukkantam volna, biztos eszükbe jut, hogy nem csak a mérgezés volt az egyetlen érdekes sztori azon a bulin. Tudod, mire gondolok… az izére…

Bólogattam.

Hát, legalább nem nekem kellett megemlítenem.

- És tudod, az izé rosszat tenne a hírnevemnek. És nyilván nem szeretnék, ha ez történne – magyarázta Sadie, mintha legalábbis én egy általános iskolai szigorú tanárnéni lennék, ő meg éppen felelne.

- Tudod, ha én lennék a menedzsered, tőlem annyit izélhetnél, amennyit csak szeretnél. Elvégre a te dolgod az, hogy élvezd az életed, a miénk meg az, hogy ügyesen tudjuk kezelni az ilyen izéket – mosolyodtam el.

- Marley is ezt mondja mindig – bólintott Sadie, és ő is elmosolyodott. – Ha ti ketten lennétek a menedzsereim, azt hiszem, végre komolyan is gondolnám „az álmaimat élem” kifejezést, amit az interjúkban annyiszor kell mondani.

Nem szóltam semmit, de azért továbbra is mosolyogtam. Szegény lány. Tényleg milliónyi tini szeretné az ő életét élni, és mégis… ugyanúgy, ahogy minden más Hollywoodban és a sztárok világában, Sadie Champney nagyszerű élete is csak egyszerű szemfényvesztés.

- Ideje indulnom – ugrott fel hirtelen a székéből. – Holnap vége a hétvégének, vár a munka!

Elköszöntem tőle, majd elkísértem az ajtóig, ahol még egy óriási ölelést is adtam neki. Valakitől igazán megérdemel egy kis szeretetet.

- Ó, jut eszembe, nem tudod, hogy került egy golfautó a mi forgatásunkról a virágok közé a hotel előtt? – fordult vissza Sadie szinte a folyosó végéről.

- Nem, fogalmam sincs – csóváltam meg lassan a fejem. Minek idegesíteni szegény lányt olyan dolgokkal, mint hogy gyilkos szándékú egyének mászkálnak közöttünk? Így is van épp elég baja.