1. I'll just grab it real quick

   I'm coming right back

Anya riportja, ahogy az lenni szokott, nem haladt a tervek szerint, vagyis nem figyelt fel rá egy nagyobb tévé sem, én meg másnap olyan fáradt voltam, hogy elaludtam a geometriaórán, tehát a vadonatúj, Los Angeles-i szerelésem csupán a büntetést felügyelő tanárnő csodálhatta meg a délután folyamán, de mindezektől függetlenül, életem egyik legjobb napja volt az a csajos kiruccanás.

Abban is biztos vagyok, hogy a Nagyon Fontos Riport Napja után többet nem láttam anyán a kosztümjét, pedig eszméletlenül állt rajta, nekem elhihetitek. És nem csak azért mondom ezt, mert a lánya vagyok, és ez úgymond kötelességem. Egyébként is, de abban főleg úgy nézett ki, akár egy angyal.. Ezért nem is értettem, miért nem viseli többször, és ezért lepődtem meg annyira, mikor egy májusi napon, hazaérve a suliból, abban találtam rá a szobájában, miközben mindenféle ruhákat dobált két, óriási bőröndbe. Csinos, csillogó, igencsak szexis ruhákat. Közben ide-oda táncolgatott a helyiségben, és egy vidám dalt dúdolt.

- Szia! - köszöntem rá hangosan, de észre sem vett. - Képzeld, ötöst kaptam kémiából - semmi reakció. - És minden másból meg fogok bukni az első teszteken - semmi. - És egy hete lefeküdtem a fél evezőscsapattal, plusz néhány sráccal az egyetemről, szóval fogalmam sincs, kinek a gyerekét fogom megszülni.

Anyu felkapta a fejét, de a mosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcáról. Vagyis ezek szerint nem hallott semmit abból, amit mondtam, csupán észrevette, hogy valaki ácsorog az ajtóban.

- Milyen volt a napod? - kérdezte, bár közben ismét visszafordult ruháihoz, és épp azt nézegette egy óriási tükörben, hogy a fekete, vagy a fehér bikini áll-e jobban neki. Én a fehéret javasoltam volna. Nem tudom mi ez a dolog a fehér dolgokkal és a szőke nőkkel, de észrevettétek már, hogy olyan, mintha egyenesen az ő kedvükért teremtődött volna a világra ez a szín?

- A szokásos - vontam vállat, és leültem az ágyára. Arra a néhány centiméternyi helyre, amit nem foglaltak el a ruhák. - Viszont, veled valami izgalmas történt, ahogy elnézem. Utazunk valamerre? - Igaz, a nyári szünetig még hátra volt néhány hét, de anyunál sose lehet tudni. Ha fejébe vesz valamit, akármekkora őrültség is legyen az, belehal, ha nem valósíthatja meg rögtön. Ha az a bizonyos őrültség azon a délutánon egy előrehozott nyári vakáció lett volna, ugyan, ki vagyok én, hogy megakadályozzam terveiben? Inkább előkerítek én is néhány bikinit!

- Ami azt illeti, én utazok, cicám - fura dolog, mikor az embert a saját anyja hívja a cicájának, de az egészről a becenevem tehet. A Kat. Ami a Katarina rövidítése, és igen, akár jelenthetne macskát is, egy rossz helyesíró óvodás szemében, és mostanra már egész egyszerűen beteg vagyok a sok macskás dologtól, amivel folyamatosan elhalmoznak szülinapokon és karácsonyokkor, de kisebb koromban imádtam a cicákat, és azt, hogy mondhatni, én is egy vagyok közülük.

- Valami meló? - kérdezősködtem tovább, kicsit erélyesebb hangon, mivel úgy tűnt, önszántából nem nagyon fogja megosztani a részleteket velem.

- Nem, ami azt illeti... - anyu idegesen hátrafésülte haját egyik kezével -, találkozok... valakivel.

- Egy pasassal? - kérdeztem izgatottan, aztán újra szemügyre vettem a ruhahalmot. Csipkés alsóneműk, koktélruhák, bőr miniszoknyák. - Úristen, anyu, te tényleg egy pasival találkozol!

Rettenetesen kíváncsi, és ugyanakkor boldog is lettem. Úgy értem, mióta csak az eszemet tudom, ketten éltünk anyuval. Csak mi ketten, lányok. Mintha apám nem is lett volna. Ami hülyeség, hiszen apja mindenkinek van, de valahányszor megpróbáltam felhozni a témát, meg azt, hogy esetleg szeretnék találkozni vele, anya először ideges lett, majd sírva fakadt, hogy ő már nem is elég jó nekem, ha az apámat akarom. Sosem értettem a logikáját, hiszen imádtam. A világon mindenkinél jobban. Egyszerűen csak szerettem volna megismerni azt az embert, akitől sötét hajam és szemeim, plusz a bütykös térdem örököltem.

Arról is rettenetesen sokat álmodoztam, hogy egy szép napon anyu talál valakit, aki valami csoda folytán ezekben az álmokban megszólalásig hasonlított George Clooney-ra, összeházasodnak, és boldogan élünk majd, mint egy igazi, nagy család. Amint idősödtem ezekben az álmokban sokszor felbukkant egy helyes mostohatesó is, aki belém szeret, pont mint az apja anyuba, és még boldogabban fogunk élni, hiszen mindenki teljesen szerelmes lesz a háztartásban, és szerelmesen kinek lenne kedve a ki nem vitt szemét miatt vitatkozni a másikkal?

És tessék, íme, álmaim talán valóra válnak!

- Nem csak egy akármilyen pasassal találkozom, Katarina - anyu odalépett elém, és finoman megfogta a vállam. - Hanem az apáddal.

Néhány pillanatig igazán fel sem fogtam, mit mondott nekem, aztán hirtelen az az egyetlen szó, hogy "apa" kezdett dübörögni a fejemben. Főleg azért, mert hogy a "találkozni" szó környezetében szerepelt, ráadásul anyám szájából. Aki igencsak apa-téma ellenes volt életem eddigi tizenhét éve alatt.

- Szóval... találkozol vele? - sikerült nehezen kinyögnöm, és reménykedtem benne, hogy a válasza majd tartalmazza azt is, hogy én miért nem mehetek vele. Valami nagyon jó indokot szerettem volna hallani, hiszen azért ez nem mindennapi dolog. Az apukám... vajon milyen lehet? Hirtelen rádöbbentem, hogy eddig nem is gondolkoztam el komolyabban róla. Képzeletemben csupán valamiféle árnyként jelent meg, és bármit megtettem volna, ha ez az árnykép átváltozik egy igazi személlyé.

- Nos, igen... tudod... - anya idegesen gyűrögetni kezdte a kezében tartott pulóvert, majd leült mellém az ágyra. - Nagyon hirtelen jött ez az egész. Eric felhívott, pedig még azt sem tudom, honnan tudja egyáltalán a számom. És beszélgetni kezdtünk. Úgy értem, lassan tizennyolc éve nem hallottam felőle, mégiscsak érdekelt, mi van vele, és persze őt is érdekelte, mi újság velünk. Természetesen elmondtam neki, hogy a világ legszebb és legokosabb lánya vagy, és persze azt is, hogy nagyon sok mindenben rá hasonlítasz. Aztán szóba került még mindenféle dolog és... nem tudom, hogy jött ez, de kitalálta, hogy utazzunk el. Csak mi ketten, egy kis időre. És én beleegyeztem, mert tudod az apád rettenetesen elbűvölő ember, és afféle álomférfinak is lehetne mondani... - anyu álmodozó tekintettel meredt maga elé, mintha nem arról a pasiról beszélne, akit elhagyott szinte rögtön a fogantatásom után, hanem egy gyerekkori sztár-szerelméről, aki valamiféle csoda folytán megkereste őt a sok rajongó közül, és randizni szeretne vele.

- Nem, anya, nem tudom, milyen ember az apám, mivel eddig egyáltalán nem hallottam róla semmit - zökkentettem ki anyut a kis álomvilágából, ahol gyanítom éppen azt művelték apával, aminek az eredménye vagyok jómagam is.

- Cicám, ha ez a találkozó most jól sül el, és kibírjuk egymás mellett két hétig valami szigeten, akkor ígérem, te is találkozol majd vele.

- És ha nem sül el jól?

- Hozok neked egy fényképet róla, rendben? - mosolygott rám anyu, és nyomott egy csókot a homlokomra.

Végülis, már az is több, mint a semmi, nem igaz? Tökéletesen elégedettnek kéne lennem ennyivel is, tizenhét évnyi nulla apaismeret után. És mégis... valamiért becsapottnak éreztem magam. Talán a saját anyám nem fogja fel, mennyire fontos nekem ez az ügy?

Legszívesebben a lábai elé vetettem volna magam, és nekiállok könyörögni, hogy vigyen engem is magával. Még abba is beleegyeztem volna, hogy teljesen észrevétlen maradok a kis vakációjuk alatt, sőt, még koktélt is felszolgálok nekik a homokos tengerparton, csak hadd tarthassak velük!

Épp, mikor már készültem volna drámain a szoba padlójára omolni, inkább meggondoltam magam, az érett tettek mellett döntöttem, és tovább kérdezgettem anyut, mintha teljesen hidegen hagynának az utazás részletei.

- Hova is mentek egészen pontosan?

- Egészen pontosan nem tudom. Eric csupán annyit árult el, hogy a repülőgépével megyünk egy privát szigetre.

- Az apámnak repülőgépe és szigete van? - nyíltak óriásira szemeim. Leginkább a csodálkozástól, és csak részben azért, mert kis híján sírva fakadtam. Talán mégis hisztiznem kellett volna. Az apám egy gazdag ember. Nagyon gazdag. Nem, nem. Mocskosul gazdag. Hiszen, akinek repülőgépe, és szigete van, nem lehet üdítőárus a stanfordi kosármeccseken!

Elhatároztam, amint elszabadulok anyutól, rákeresek az interneten erre a fazonra. A név már megvan. Eric Vogel, mivel nekem is ez a vezetéknevem, és anyunak is, bár az iskolai évkönyvében még Barbara Rosencrans néven szerepel, tehát csakis az apám lehetett az, aki kimentette ennek a szörnyű névnek a fogságából.

- Te jó ég, már csak három óra maradt az indulásig. Tudom, borzalmas szülő vagyok, amiért nem szóltam előbb, de tényleg hirtelen jött ez az egész, és azt hiszem, ez az a pillanat amikor el kell mondanom azt, amit ilyenkor szokás a szülőknek - anyu a gyors hadarás után határozottan felszegte fejét, de utána gyorsan elnevette magát. - Mit is szoktak ilyenkor mondani?

- Legyek jó, ne felejtsek el enni, húzzak mindig tiszta alsóneműt, ne nyissam ki senkinek az ajtót, ha baj van, szóljak a szomszédoknak- soroltam unottan. Mert bár soha nem maradtam egyedül néhány óránál tovább, épp elég filmet láttam ahhoz, hogy tudjam, mit kell ilyenkor megígérni a gyerekeknek.

- Igen, igen, tényleg - anyu zavarodottan csapott homlokára, és folytatás helyett inkább még egy miniszoknyát dobott a bőröndjébe - Természetesen majd hívlak, naponta egyszer biztosan, és ha égne a ház, te is hívhatsz engem! - nyilván a saját lelki fejlődésem érdekében nem mondta, hogy hívhatom bármikor, hiszen mindketten tökéletesen tisztában voltunk vele, hogy néhány telefonbeszélgetés kínos szituációkhoz vezetne. A tökéletesen pasimentes életnek hála még egyszer sem volt alkalmam anyut rajtakapni különféle fazonokkal, igazán nem szerettem volna most elkezdeni ezt. Ráadásul úgy, hogy apámmal csinálják.

- Ha esetleg bulit tartanál, amit azt hiszem, nem lenne szabad támogatnom... de ha mégis, kérlek, a nagyi porceláncica kollekcióját dugd el valahová. Nem, tudod mit, inkább tedd őket jól látható helyre. Ahonnan könnyen leesnek. És tegyél ki megfelelő mennyiségű kaját, mert nem szeretném, ha kórház lenne az ivászat vége. A mosdót mutasd meg mindenkinek, mert nem szeretném, ha a medence tele lenne... érted, ugye?

Hevesen bólogatni kezdtem. Úgy tűnik, valami haszna mégis lesz annak, hogy bizonytalan ideig enyém a ház. Úgyis rengetegszer zaklattak már a barátaim egy esetleges buli miatt. Főleg azért, mert mindenki szeretett volna kicsit hosszabb ideig elidőzni Barbara Vogel házában. Mint említettem már, anyu nem számít nagyon híres riporternek, de Palo Altóban nagyon szereti mindenki. Mint embert, és mint riportert is. Plusz az évfolyamtársaim dögösnek is találják, és gyanítom, szeretnének egy pillantást vetni a fehérneműire, vagy ilyesmi, ha már nálunk tartózkodnak.

- Te jó ég, rohannom kell! - anya gyorsan megához ölelt, néhányezer csókot nyomott mindenfelé az arcomra, utoljára megígértette velem, hogy csak óvatosan duhajkodok, majd megragadta bőröndjeit. - A kocsit elviszem. Azért ne legyen olyan nagy a szabadság! És kérlek, tarts be mindent, amit mondtam... illetve, amit mondtál.

Utoljára biztosítottam anyát, hogy tökéletesen jó kislány leszek, amíg ő apával randizik. Hogy ezt be is bizonyítsam, segítettem neki bepakolni bőröndjeit a kocsiba, és még integettem is, amíg el nem tűnt autójával az utcasarkon.

Utána, természetesen berohantam a házba, máris megszegve egy fontos szabályt, hiszen nem zártam kulcsra magam mögött a bejárati ajtót, gyorsan előkapartam táskámból a telefonom, és rekordsebességgel értesítettem a barátnőim, hogy készüljenek egy óriási szombati bulira nálam, és hogy az a legjobb, ha mindegyikük hív még plusz két embert. Majd ugyanolyan gyorsan igent mondtam néhány egyetemista srác meghívására az egyik bárba.

Még soha nem éreztem magam annyira szabadnak. Persze, ha tudtam volna, hogy a néhány napnyi mókának milyen ára lesz, egészen biztos gondolkodás nélkül az anyuval, és házi feladatokkal teli unalmas délutánt választom. Sajnos, az élet nem így működik. Néha egy egészen fájdalmas fenéken rúgás kell ahhoz, hogy rájöjjünk, mi a helyes, meg mi nem, mi az, ami igazán fontos, hogy néhány filmnek van alapja, akármennyire hihetetlen is, és hogy sokkal egyszerűbb óriási zűrbe keveredni, mint az ember gondolná.

Ez itt az én fenékbe rúgásom története. Néhány momentum egészen mesébe illőnek tűnhet majd, persze, nem tündérmesékre gondolok, inkább amolyan felnőtteknek szóló mesére, de biztosítok mindenkit, annak ellenére, hogy igencsak élénk fantáziával lettem megáldva (és mint később kiderül, ez bizony családi vonás) színigaz az egész.