2. Today seems like a good day to burn a bridge or two

Szombat reggel valami isteni boldogság töltött el, mikor délben egy közeli autó riasztója ébresztett fel egy óriási kávéscsészékkel és rózsaszín nyulakkal teli álomból, nem pedig anyu, hajnalok hajnalán, azzal a felkiáltással, hogy elérkezett a szokásos reggeli futás ideje, majd, hogy tökéletesen egészségesen induljon a napunk, szinte mindig csinál valami undorító barnás színű löttyöt. Valahányszor rákérdeztem, mégis mit tett bele, csupán annyit válaszolt, ne kérdezősködjek, csak igyam, és egyszer még úgyis hálás leszek neki ezért. Mondjuk mikor majd sok év múlva a narancsbőrnek nyoma sem lesz combjaimon, vagy hogy kevesebbet kell majd az orvost látogatnom.

Akármennyire is szerettem futni hajnalok hajnalán (szarkazmus, emberek), csodás érzés volt nyugodtan kimászni az ágyból, majd magamba tömni egy óriási bagettet, miközben a kényelmes, süppedős, kanapénkon elnyúlva Spongyabob legújabb kalandjait néztem a tévében.

Közben persze azon járt az agyam, milyen létfontosságú dolgok hiányoznak az esti buliból. Barátnőim visszajelzései szerint körülbelül hatvan emberre számíthattam. Amennyiben lehetett hinni információiknak, és ugyan, miért ne hittem volna, ezeknek az embereknek a nagyja egyedülálló dögös pasi lesz, a város más középiskoláiból, de néhányan az egyetemről is jelentkeztek. A jelek arra utaltak, hogy egész Palo Altóban én fogom a legjobb bulit csapni a hétvégén. Már csak azért is, mert nagyon úgy nézett ki, ez egyszeri és megismételhetetlen alkalom lesz, vagyis, ha néhány embernek Barbara Vogel relikviákra volt szüksége, ez az egyetlen lehetősége akadt a gyűjtögetésre.(Persze, a kínosabb dolgokat gondosan elrejtettem egy szekrény mélyére. Mert igaz, hogy azt a vibrátort anyu poénból kapta a barátnőitől sokadik születésnapjára, a többség ezt nem tudja. Igazán nem szeretném, ha egy óriási botrány várná, miután hazaérkezik a szerelmetes vakációjáról).

Miközben Spongyabob megsütött néhány herkentyűburgert, és szokás szerint valami kalamajkába keveredett, én összeállítottam egy helyes kis listát, különféle alkoholos italokról (amiket persze egy barátnőm bátyjával kell majd megvetetnünk), rágcsálnivalókról, és ipari méretű szemeteszsákokról.

Utána gyorsan felöltöztem, egyszerű lófarokba kötöttem a hajam, hiszen a hajmosást, meg ilyeneket inkább az esti buli előtti komolyabb készülődésre tartogattam. Majd még néhányszor hálát adtam az égnek, és persze apámnak is, hiszen a segítségük nélkül, nem jöhetett volna létre a móka, és hősiesen elindultam vásárolni. Úgy tettem közben, mintha egy szuperkém lennék, aki a legújabb, titkos küldetését hajtja végre, így közel sem volt olyan unalmas a fel-alá rohangálás a boltban. Igaz, néha túlságosan belemerültem a játékba, és néhány szomszéd igencsak furán nézett, mikor négykézláb mászva közelítettem meg a rágcsákhoz való szószokat. Ilyenkor persze azt hazudtam, elgurult néhány centem a zsebemből. Őket megnyugtatta, de én megijedtem. Kislányként még jópofák voltak az ilyen kémes játékok, de tizenhét évesen egyenes beutalót nyerhetsz velük egy diliházba. Persze, anyu már kisebb koromban is furcsán nézett rám, mikor a ház különféle pontjain, például a mosógépben, bukkantam fel, az egyik fekete pulcsijában, fejembe húzott sapkával, és azt magyaráztam neki, hogy én tulajdonképpen egy titkosügynök vagyok, aki megmenti a világot. De ez egészen biztos csak azért történt, mert szomorú volt amiatt, hogy nem babákkal rendezek teadélutánt, mint a négyévesek többsége. Bár, ha jobban belegondolok, az egész az ő hibája, mert folyton a Charlie angyalait, vagy régi James Bond filmeket néztünk a tévében már akkoriban is. Ez a szokásunk megmaradt később is, mikor már idősebb lettem, bár a filmek nagy részét azzal töltöttük, hogy különféle szempontok alapján osztályoztuk a Bondokat, végül mindig ott lyukadtunk ki, hogy mindegy melyik Bondot nézzük, ugyanolyan szemét pasi az összes.

Miközben hazafelé sétáltam, kezemben az óriási pakkokkal a boltból, rájöttem, mennyire hiányzik anyu. Azt, hogy gyakorlatilag sosem töltöttünk egymás nélkül több időt néhány óránál, teljesen komolyan gondoltam. És tessék, lassan már egy napja anyutlan voltam, és kezdtem nagyon magányosnak és elveszettnek érezni magam. Ha nem tudtam volna, milyen fontos neki ez a hirtelen jött kis vakáció, egész biztosan zokogva hívom fel, és követelem, hogy repüljön haza hozzám. Akár apám nélkül is.

Amint befordultam az utcánk sarkán, máris megpillantottam azt a fekete lehajtható tetejű Minit, ami az egyik legjobb barátnőmhöz, Cherryhez tartozott. Bevallom, mikor először találkoztunk az iskolában, nem tudtam elhinni, hogy tényleg ez az igazi neve. Úgy értem az apukája, mint még jónéhány gyereknek a mi korosztályunkból, egyetemi professzor. Ráadásul irodalom-szakos. Milyen professzor az, aki Cherrynek nevezi el a gyerekét? Nem Desdemonának, esetleg Opheliának kéne hívnia? Persze, rögtön másképp is gondoltam ezt, ahogy jobban megismertem a barátnőn. Hiszen állandóan széles mosolyával, és azzal, hogy szinte mindig mindenkivel kedvesen viselkedik (kivételt képeznek az exek és a konyhásnénik, akik húst csempésznek a görögsalátába) Cherry a legcherrysebb lány, akit valaha ismertem.

- Remélem, készen állsz egy óriási bulira! – ugrott mellém, mikor elég közel kerültem hozzá.

Gyorsan megölelt, az egyik nehéz zacskót pedig kikapta kezemből, és úgy folytatta:

- Ne aggódj, a bátyám intézi a piát. És, ami a legjobb, fizetnünk sem kell érte, mivel ő meg a haverjai abban reménykednek, hogy kihasználhatják a részegségünket. Nyugi – tette hozzá, miután ijedten ránéztem -, megmondtam nekik, hogy kizárólag Lindsay és a barátnői kaphatók ilyen célokra, és a te szobád akkor is tiltottnak minősül.

- Egy angyal vagy –mosolyogtam hálásan Cherryre, ő pedig vállat vont.

Akármennyire is számított, mondhatni, normálisnak dolognak, hogy az egyetemista srácok középiskolás lányokat csábítanak az ágyukba, én egyáltalán nem szerettem volna ilyen lány lenni. Ők ugyan vihogva meséltek az iskolai büfében kalandjaikról, az elsősök pedig szájtátva bámulták őket, és alig várták a csodás pillanatot, mikor a szüleiktől engedélyt kapnak egy-egy éjszakai kimaradásra, ahol aztán ők is megismerhetik az egyetemei koleszok és testvériségek… nos, hálószobáit.

Én, azonban, hála Cherry bátyjának, tökéletesen tisztában voltam a másik oldal véleményével is. Így aztán igen sokszor előfordult, hogy ami a suliban „meghívott a szülei nyaralójába jövő hétvégére” volt a lányok szájából, az „haver, még a nevére sem emlékszem” lett a fiúk között a Stanford egyik előadásán.

Nem mintha nem szerettem volna, ha Jared, Cherry bátyja, esetleg vet rám egy mélyebb pillantást is, és észreveszi, hogy gyakorlatilag már felnőttem, vagyis akár randizni is elhívhat, jó lett volna, ha józan a megvilágosodás pillanatában.

Ráadásul azt is mondta, gyönyörű vagyok. Mármint Jared, nem Cherry.

Azt, hogy a csókjai közben nem éreztem semmi tűzijátékot, vagy hirtelen elolvadást, de még madárcsicsergést sem, amikről pedig mindenki mesél, mikor álmaik hercege csókolja őket, igyekeztem arra fogni, hogy túl sok martinit ittam. Illetve arra, hogy minden a tűzijátékokról és hasonlókról csak mese, és az a normális, ha valaki enyhe hányingert érez egy jó pasi karjaiban. Mint, ahogy én is tettem.

- Hé, Kitty Kat! – támolygott oda hozzám Cherry, miközben maga mögött vonszolt egy srácot. Szigorúan a mi iskolánkból, mivel az egyetemisták a közelébe sem mertek menni azután, hogy az apja megfenyegette őket: ha egy újjal is hozzáérnek az ő szeme fényéhez, még nyolcvanévesen sem kapják meg a diplomájukat.

- Valaki már vagy egy órája hív téged folyamatosan – nyomta kezembe a telefonom, aminek kijelzőjén egy számomra ismeretlen szám virított.

- Biztos valamelyik szomszéd – vontam vállat. Igaz, figyelmeztettem mindenki, hogy számítsanak egy kis hangoskodásra, de talán akad valaki, aki elfelejtette.

- Jó, azért itt hagyom neked. Tudod… a szobádban voltunk, és tökre zavaró, meg minden – sóhajtott kicsit idegesen Cherry, majd gyorsan intett, és el is tűnt, mielőtt annyit mondhattam volna, hogy talán megfeledkezett arról az icikie-picike szabályról, miszerint az én szobám (anyuéval együtt, persze) tiltott zónának minősül, ha hancúrról van szó.

Egészen pontosan hajnali három óra huszonnyolc perckor elégeltem meg a telefon állandó berregését. Hogy honnan tudom ilyen pontosan ezt? Nos, az emberek általában megjegyzik azokat a pillanatokat, melyek megváltoztatják az életüket.

Gyorsan, a részeg tömegen átverekedve magam, próbáltam olyan helyet keresni, ahol csend van, és nyugodtan tárgyalhatok a dühös szomszédokkal. Milyen furcsa, hogy pont anyu szobáját találtam tökéletesnek ehhez…

Fel sem tűnt, mennyire zavaró a ház többi részében uralkodó alkohol, füst és különféle parfümök szagának keveréke, amíg be nem csuktam magam mögött anyu szobájának ajtaját, ahol csupán az ő anyu-illatát lehetett érezni, semmi mást.

A kezemben továbbra is dühösen rezgő telefon figyelmeztetett arra, hogy nekem elintézetlen ügyeim vannak, nem csupán levegőzni mentem be.

- Kat Vogel – szóltam bele, félig-meddig hivatalosan a telefonba. Jobb nem részeg csitrinek tűnni, mikor valaki panaszkodni szeretne.

- Katarina, igaz? – kérdezte a telefon túlsó végén egy hang. Bólintottam, aztán rájöttem, hogy ő ezt nem látja, ezért válaszoltam, hogy igen, az a teljes nevem.

- Barbara Vogel rokonával beszélek – ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, szóval nem is válaszoltam. Ugyanakkor kezdtem érezni, hogy ez nem szomszéd lesz, inkább valaki anyu munkahelyéről.

Igaz, nem értettem, mi lehet ennyire fontos az éjszaka közepén, de azért belekezdtem abba a szövegbe, amit mindenkinek mondtam, aki munkaügyben kereste anyut. Az olyan szokásos sablonokra gondolok, hogy éppen nem elérhető, mert szabadságon van, pár hét múlva próbálkozzanak inkább. Addig is, szeretnének-e neki üzenni valamit?

Megsúgom, általában nem szerettek volna, mivel azok a munkák, amik miatt hívták, valószínűleg nem aktuálisak már hetek elteltével. Gondolok itt olyanra, mint a sörivó bajnokság tudósítása az egyetemről, vagy az éves pitesütő verseny az egyik nyugdíjas otthonban.

- Nem, én nem a televíziótól telefonálok – magyarázta kissé feszengve a hang. Talán őrült rajongó. Igaz, anyu nem világsztár, de híres ember, ráadásul híres és dögös ember, és azoknak mindig akad egy-két olyan fazon, akik a házuk előtt lebzselnek naphosszat, összegyűjtik a szemetükből a kínais dobozokat, vagy éppen az éjszaka közepén zaklatják telefonon. Jelen esetben az én telefonomon, ami azt jelenti, hogy valamelyik idióta az iskolából megint köpött részegen valami ismeretlennek.

- Nézze, tényleg sajnálom, de…

- Kisasszony, elnézést, teljesen félreértjük egymást. Én… nos, azért telefonálok, mert – a hang a vonal túlsó végén néhány másodpercnyi szünetet tartott, majd hallottam, hogy egy óriási levegőt vesz, és csak azután folytatta:

- Sajnálom, de azt hiszem, rossz hírt kell közölnöm…