3.

Where do we go from here? How do we carry on?

Repülőszerencsétlenség. A hang szerint, aki felhívott, az évnek ebben a szakában teljesen normális az ilyesmi a Csendes-óceán felett. Viharok, meg ilyesmik, ahol a kisebb gépeknek egyszerűen esélyük sincs. És hacsak nem tévésorozatokról beszélünk, általában nincsen a közelben egy kis sziget, ahol kényszerleszállást hajthatnának végre, vagy rosszabb esetben, becsapódhatnának a roncsok. Vagy amennyiben mégis megtörténne, nem lehetne túl sok jóra számítani, az esetek mindössze néhány százalékában találnak túlélőket, azokat is olyan állapotban, hogy egészen valószínűleg életüket vesztik úton egy kórház felé. Természetesen, keresgélnek azon abban a térségben, ahonnan a repülőgép utolsó segélyhívása befutott, de nem szabad túl sokat remélnem.

Magyarázta mindezt olyan szenvtelen hangon a telefonba a hang, aki még a nevét sem árulta el nekem, hogy egyszerűen képtelen voltam tovább hallgatni. Egyszerűen megnyomtam a hívás végét jelző gombocskát, majd telefonom óvatosan magam mellé téve próbáltam felfogni azt, amit hallottam.

Természetesen képtelen voltam erre. Csak ültem anyu ágyának szélén, és néhány percig még reménykedtem, hogy befut egy újabb hívás, ezúttal anyutól, belenevet a telefonba, és közli velem, hogy az egész csak egy ártatlan tréfa volt. Tudja, morbid tréfa, de nem hagyhatta ki. Tökéletesen jól érzi magát, az apámmal éppen koktélt kortyolnak a homokos tengerparton.

Ismét kezembe vettem a telefonom, és meredten bámulni kezdtem a képernyőjét, így szuggerálva, hogy kezdjen el ismét rezegni, a kijelzőn anyu számával, és azzal a képpel, amin egy óriási, szív alakú napszemüveget húzott fejére, és közben csücsörít, akár egy szupermodell. Az ő telefonján hasonló kép virít mikor hívom, csak én bohóckodok rajta, nem pedig ő.

- Gyerünk már! – morogtam a telefonnak, újra és újra. Az ujjaim teljesen elfehéredtek, olyan szorosan fogtam kezemben a kütyüt. Jó pár perc kellett ahhoz, hogy felfogjam: nem fog felberregni ismét, akármennyire is szeretném.

Senki nem viccelt velem. A helyzet halálosan komoly volt.

- Nincs anyu... - suttogtam magam elé, és talán épp ez, a hangosan való kimondás kellett ahhoz, hogy ténylegesen felfogjam, mi is történt. Sikítottam egy óriásit, és mivel egyedül a szerencsétlen telefon volt a kezem ügyében, amit el tudtam pusztítani dühömben, teljes erőből a szemközti falhoz vágtam.

Ahogy néztem csillogó kütyü kis darabkáit, előtört belőlem a zokogás. És valahányszor akárcsak egy egészen ici-picit is eszembe jutott bármi, ami anyuhoz kapcsolódott, úgy erősödött a sírás is. Fogalmam sincs, hogy tíz perc, vagy talán egy fél nap telt-e el, mikor úgy éreztem, képtelen vagyok tovább bőgni. Persze, attól függetlenül erős hányinger tört rám, valahányszor belelégeztem anyu szobájának illatát, vagy éppen egy pillantást vetettem az éjjeliszekrényén álló képekre, amelyek mind a közös emlékeket, élményeket idézték fel. A mellkasom annyira fájt, hogy legszívesebben ordítottam volna, és abban sem voltam biztos, hogy a kínzó, üresség érzése valaha is elmúlik majd.

De sírni már nem voltam képes. Tudtam, hogy anyu mérges lenne rám, amiért óvodás módjára bőgök. Mindig azt tanította, hogy egy erős nő tökéletesnek mutatkozik kívülről, még akkor is, ha éppen meghalni készül a lelke mélyén, mert ha kimutatjuk a világnak, milyen gyengék vagyunk, hát egészen biztos lesznek olyanok, akik sunyi módon kihasználják ezt. Persze, kisebb koromban, mikor elestem a biciklivel, és felhorzsoltam a térdem, nem igazán értettem, miért nem szabad torkom szakadtából üvölteni, és gyógyító hatású fagyiért könyörögni, mint minden más gyereknek. De csak egészen addig éreztem ezt, amíg másnap be nem tipegtem a suliba, óriási kötéssel a lábamon, de komoly, és bátor kifejezéssel az arcomon, és hirtelen az összes fiú, aki addig kinevetett mert kicsi voltam, és állandóan egy plüsscicát cipeltem magammal, már azt szerette volna, ha focizok velük a nagyszünetben.

Gyorsan megtöröltem a szemeim, majd ledőltem az ágyra, és összehúztam magam olyan picikére, amennyire csak tudtam. Továbbra is remegtem, még akkor is, mikor magamra húztam anyu takaróját, amit a bolti eladó szerint a szibériai telekre terveztek.

A földszintről felhallatszódott a technozene monoton dübörgése, és a bulizók kiabálása, vagy éppen nevetése, de én szorosan behunytam szemem, elképzeltem, ahogy anyu átölel, és olyan igazi anyus dolgokat suttog a fülembe, mint minden rendben lesz, vagy, hogy ő majd vigyáz rám, miközben alszom.

Szipogtam egy utolsót, majd mielőtt komolyabban belegondolhattam volna, milyen elkeserítő is lett hirtelen a helyzetem, elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, valami nagyon furcsának tűnt. Csak egy egészen ici-picit kell gondolkoznom, és rájöttem, hogy a csend az, ami olyan fura. Nem szólt már a zene, és még csak beszédfoszlányokat sem hallottam sehonnan. Egyedül egy madár csivitelése volt az udvarról az, ami megtörte a teljes és totális csendet.

Békés volt, bár inkább olyan ijesztő módon békés.

- Minden rendben? - hallottam egy hangot valahonnan az ágy végéből.

Sikkantottam egy aprót, és gyorsan felültem, de csupán Cherry-vel találtam szemben magam.

- Hol vannak az emberek? - kérdeztem tőle rögtön. Pedig arra is kíváncsi lettem volna, hogy jutott be a szobába, hiszen, emlékeim szerint kulcsra zártam az ajtaját magam után. Aztán persze, lehet mégsem, csak összefolynak már az események...

- Hazamentek jónéhány órája... a pontos idő, délután egy óra, Csipkerózsika - mosolyodott el halványan Cherry, mire én is megpróbáltam valami aprócska mosolyfélét az arcomra erőltetni, de csupán grimaszolnom sikerült.

- Valami baj van? - Cherry közelebb csúszott hozzám, és finoman végigsimított a karomon. Mire nem válaszoltam semmit, részben azért, mert féltem, ha kinyitom a szám, vagy elbőgöm, vagy elhányom magam, részben pedig azért, mert nem voltam benne biztos, hogy ki szeretném mondani hangosan valakinek a dolgot. Úgy éreztem, attól hirtelen igazivá válik minden. Így aztán csak bámultam rá meredten, és reménykedtem benne, hogy valamiféle telepatikus kapcsolat útján sikerül megérteni, hogy az óriásinál is óriásibb bajban vagyok.

Talán az emberek többsége értetlenül visszabámult volna rám, és megkérdezte volna, hogy nem nyaltam-e be valami influenzát, mert szokatlanul sápadtnak tűnök. Kaptam volna egy bögre teát, meg egy szelet pirítóst is. De megtanulhattam volna már barátságunk sok-sok éve alatt, hogy Cherry nem a „többi ember”. Egyszer, másodikban például egyetlen legyintésemből tudta, hogy előző éjjel elpusztult az aranyhalam, és azt is, hogy anyu kegyetlen módon rögtön leengedte a vécében, és hogy mivel szerinte nem tudtam róla gondoskodni, nem engedte a további kisállatok tartását. Ismétlem, egyetlen, legyintésből, úgy, hogy közben éppen az aznapi menza borzalmait ecsetelgettük.

Ezért nem kellett volna meglepődnöm azon sem, hogy miután pár másodpercig csak néztük egymást némán, hirtelen nagyon szorosan megölelt, elsírta magát helyettem is, és csak azt ismételgette, hogy minden rendben lesz, ne aggódjak, nem lesz semmi gond, és a szokásos dolgokat.

Persze, nagyon szerettem volna, ha valaki konkrétan megmondja nekem, mit is tudnék tenni azután, hogy az anyám és az apám is meghaltak. 17 évesen az embernek nem túl sok esélye van, pláne akkor, ha tudomása szerint, egyáltalán nincs más élő rokona. Se nagyszülők, se nagynénik, de még valami távoli harmad-unokatesók sem. Mi is vár a tizenévesekre, mikor árván maradnak? Ó, persze, állami gondozás. Állami gondozás, ahol a többi lány valószínűleg majd szörnyű dolgokat művel velem, és természetesen nem tudják fizetni azt a gimit sem, ahová eddig jártam. Vagyis valami lepukkant állami iskolába járhatok, ahonnan egyetemre sem fognak felvenni, egész életemben egy lakókocsiban fogok élni, ki tudja, mivel kell majd pénzt keresnem, lesz valami mocskos disznó férjem, aki elvárja, hogy állandó készenlétben álljak, mikor sört szeretne inni, és ne zavarjam, ha meccset néz, és csak olyankor néz majd rám, ha esetlegesen egy kis kufircra vágyik.

Ennek a sok, cseppet sem bíztató dolognak a gondolatára, még szorosabban kapaszkodtam Cherry-be, bár továbbra is erősen küzdöttem az ellen, hogy elsírjam magam.

- Kitalálunk valamit, ígérem! - mondta aztán hirtelen, letörölve saját könnyeit, és kicsit szegényes, de azért bíztató mosolyt vetve rám. - Apunak biztos vannak különféle kapcsolatai. Megoldja a dolgot, rendben?

Bólintottam, bár nem egészen voltam benne biztos, hogyan tudná megoldani egy egyetemi professzor azt, hogy hirtelen árva lettem. Ne értsetek félre, Cherry papája fantasztikus, valószínűleg már nagyon sokszor buktam volna meg irodalomból, ha nem segít be a fogalmazásaimban, nagyon vicces történetek tud mesélni az egyetemi életről, ráadásul, ha valami nem úgy működött a háznál, mint ahogy szerettük volna, mindig felajánlotta szerelői szolgáltatásait.

De akármennyire is tekintettem addig rá úgy, mint valamiféle Palo Alto-i Supermanre, egész egyszerűen úgy éreztem, az anyutlan problémámat nem lehetne úgy megoldani, hogy nekem jó legyen. Hiszen, még ha el is tudom kerülni az állami gondozást és az azzal járó borzalmakat, az anyukám akkor is halott marad. És ezen nem változtathat senki.

Később persze, igenis kiderült, hogy Cherry papája, meg úgy egyébként az egész családja, egyszerűen szuper! Kezdődött azzal, hogy Cherry mamája felajánlotta, hogy segít nekem megszervezni anyu megemlékezését. Mivel nem volt test, amit eltemethettünk volna, csupán egy jelképes szertartást tartottunk, ahol természetesen megjelent mindenki, akit csak egy kicsit is érdekelt az anyukám. Mondanom sem kell, nem voltak kevesen, tekintve, hogy anyu afféle hírességnek számított, ráadásul dögös hírességnek, így akiket az általa tudósított hírek nem is, de maga a személye (és oké, nem elhanyagolható mellbősége) vonzott, ugyanúgy ott tolongtak, mint azok, akik szakmája egyik kiválóságaként emlékeztek rá. Még akkor is, ha a jelek szerint nem volt túl kiváló, hiszen a városi híreknél sosem vitte többre.

A megemlékezés után, a különféle kajákkal teli ajándékkosarak mellett megszaporodtak a további hívások az idegen hangoktól. Voltak köztük ügyvédek, gyámügyisek, de egy hónapig, körülbelül a mentőszolgálat is telefonálgatott, hogy ugyanazzal az infóval szolgáljanak mindig: nem találtak semmit. Az egyetlen, akinek a nevét is sikerült megjegyeznem a hívogatók közül, egy bizonyos Lydia March volt. Részben azért ment ilyen könnyen, mert Cherry papája folyton azzal viccelődött, mennyire hasonlít a nőci neve egy szerelmesregény hősnőjére, aki tudjátok, árva, aztán egy balesetben elveszti az eszméletét, összegabalyodnak valami dögös pasassal, egymásba szeretnek, de visszatérnek a csaj emlékei, rájön, milyen balhés volt a múltja, és hogy nem lehetnek együtt, és bla bla. Másrészt meg, naponta kábé kétszer felhívott ez a drága Ms. March. Igen, jól gondolod, amiatt, hogy tizenhét esztendősen a jelek szerint semmiféle felnőtt felügyelete alatt nem álltam, és ez kiakasztotta, mivel ő azért kapta a fizetését, hogy minden gyereket biztonságban tudjon. Akár így, akár úgy. A magam részéről én tökéletesen megelégedtem volna valami olyasmivel, hogy Cherry családja örökbe fogad, és boldogan élünk együtt.

Hála a "házi-professzornak" valószínűleg még a Stanfordra is bekerülnék bármiféle probléma nélkül.

A gond csupán annyi volt, hogy hiába szerettem nagyon Cherry családjával tölteni az időt, egyben nagyon kényelmetlennek is éreztem. Ennek talán az lehetett az oka, hogy Jared, a bulim után egyszer sem jelezte, hogy szeretné folytatni, amit ott elkezdtünk, és valahányszor én próbáltam szóba hozni a dolgot, olyasmi indokokkal, hogy tanulnia kell, vagy éppen órája lesz, mindig felmentette magát a válaszadás alól. Hirtelen már nem is találtam olyan vonzónak ezek után. Persze, hallgatnom kellett volna anyura, mikor azt magyarázta nekem, egészen biztos lesznek olyan fiúk az életemben, akiknek nem én leszek vonzó, hanem az az egészen picinyke hírnevem, amit a munkájának köszönhetek, és arra is felhívta figyelmem, hogy ezek a srácok nagyon trükkösek tudnak lenni, ha akarnak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Jared közéjük tartozhat, hiszen az egész Cherry-família annyira aranyos, de ez ismét csak anyu állítását támasztja alá.

Emellett akadt egy másik probléma is. Cherry mamája ugyanis, nagyjából másfél hónapnyi anyáskodás után odahívott magához a konyhájukban, és miközben a vacsorára szánt salátát kevergette, és ízesítette mindenféle öntettel, előadta nekem, persze nagyon kedvesen, nehogy megbántsa az érzéseim, hogy akármennyire is szeretnek mindannyian, és nagyon jó hallgatni, ahogy reggelente a zuhany alatt előadom saját, kissé hamiskás verziómban a Bad Romance című számot, meg kéne barátkoznom a gondolattal, hogy ez megoldás csupán átmeneti.

- Megérted, ugye, drágám? - simított aztán végig a hajamon, továbbra is nagyon kedvesen. Mit tehettem volna? Nyilván bólogattam, bár legszívesebben azt mondtam volna, ha kell, én minden este előadom nekik Lady Gaga valamelyik számát a nappalijukban, csak engedjék meg, hogy náluk lakhassak, amíg el nem megyek egyetemre.

Bár, megértettem, természetesen. Etetniük kellett, foglalkozni kellett velem, nehogy valami butaságot kövessek el, mint azok a tinik, akik hozzám hasonlóan magányosnak és elveszettnek érzik magukat, ezért úgy döntenek, felvágják az ereiket, meg hasonlók. Mindkettő feladat megterhelő lehet, előbbi azért, mert csak Jared magában annyit eszik ebédre, mint egy kisebb ország egy hónapban, és akkor még mindig van plusz négy fő, aki talán éhes lehet, utóbbi meg talán azért, mert van elég gondjuk a munkáikkal, és a saját gyerekeikkel.

Épp ezért, nem is voltam annyira rámenős az egész „szeretnék, nálatok lakni, hogy aztán boldog Camden-családosat játszhassunk”-témával. Hetente csupán kétszer-háromszor fordult elő, hogy ténylegesen ott is aludtam, nem csak a délutánok nagy részét töltöttem Cherry-éknél. Úgy értem, tökéletesen jól elvoltam otthon, egyedül is. Illetve, leginkább Cherry-vel, aki mindig átkocsizott hozzám, ha nem náluk aludtam. Összebújtunk a kanapén, vagy anyu ágyán, és vígjátékokat, meg romantikus filmeket néztünk, miközben kipletykáltunk mindenkit az iskolából, vagy éppen Jared egyetemi társaságából. Az egész olyan volt, mint egy nagyon-nagyon hosszú pizsamaparti.

Persze, a lelkem mélyén tudtam, hogy nem igazi az egész, és különben is, akármennyire szeretnénk, hogy örökké tartsanak, a pizsamapartik mindig véget érnek. Sokszor a szülők rontják el a mulatságot azzal, ágyba parancsolnak mindenkit, mert nem értik meg, mi annak a lényege, hogy egész éjszaka ébren van az ember lánya. Persze ezt aztán még órákig tartó sutyorgás követi arról, milyen kegyetlenek tudnak lenni a felnőttek, és nem értik, miért olyan fontos az éjszakázás.

Hasonlóképp éreztem én is, mikor Cherry mamája rám dobta a „nem maradhatsz a házunkban” - bombát. Azzal a különbséggel, hogy míg a pizsamapartik után mindig elérkezik a reggel, mikor még egy kis ideig lehet folytatni a hülyéskedést a barátnőiddel, én egy örökké tartó, rémálmokkal teli éjszakában ragadtam, ahová sosem fog elérkezni az édes ébredés, és a buli folytatása.

- Remélem, azért tudod, hogy mindent megteszünk azért, hogy a legjobb legyen neked - magyarázta tovább Cherry mamája, félretette maga mellől a salátát, és nekiállt egy óriási adag muffin bekeverésének. - Akárhová is vigyen a sors, Kat, hozzánk mindig fordulhatsz, ha szükséged lenne rá.

Ismételten csak bólogatni tudtam, és közben erősen küzdöttem, nehogy elsírjam magam. Hihetetlen, hogy szinte ugyanazokat a mondatokat mondta nekem, mint anyu temetésén, mikor egymásba kapaszkodva zokogtunk. Igaz, akkor még igaznak tűntek, nem pedig, mintha valami ostoba képeslapból leste volna le őket.

Aznap este teljesen egyedül mentem haza. Cherry ugyan ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, mivel előző nap megbeszéltük, hogy Johnny Depp filmjeiből tartunk maratont az éjszaka, de hasfájásra, és egyéb szörnyűségekre hivatkozva, inkább azt mondtam neki, szeretnék egyedül maradni. Az igazi ok, persze, az volt, hogy nagyon jól tudtam, hamarosan elérkezik az a nap, mikor talán végleg búcsút kell mondanom neki, és szerettem volna, ha a bizonyos búcsú nem sikeredik túl nehézre.

Bután viselkedtem, ezzel tisztában voltam én is, mikor olyan picire húztam össze magam anyu ágyában éjszaka, amennyire ez lehetséges, és szorosan magamhoz öleltem azt az ősrégi plüssmacskát, ami már azóta megvan, mióta az eszemet tudom. Sosem kérdeztem anyutól, hogy egészen pontosan honnan is van, talán nem is igazán érdekelt, hiszen annyira az életem része volt, mint az alsóneműk. És ki szokott bugyikról társalogni az anyjával?

Odakint éppen óriási vihar készülődött, ami nem ritkaság Kaliforniában a nyári hónapokban, én azonban kezdtem azt hinni, hogy még az időjárás is rajtam gúnyolódik. Szorosan behunytam a szemem, nehogy még csak véletlenül is meglássam a félelmetes villanásokat. Szemeim előtt különféle rémképek peregtek, szörnyűbbnél szörnyűbb jövőbeli Kateket mutatva. Az egyik egy dobozban kucorgott kezében a plüsscicával, pont ahogy én tettem az ágyon. A másik egy lepukkant környéken álldogált az utca szélén, falatnyi ruhában, készen arra, hogy az arra haladó autósokat...

Gyorsan kinyitottam a szemeim. Inkább a vihar, köszönöm.

Talán már épp sikerült volna lenyugtatnom magam, mikor az éjjeliszekrényen felberregett a telefonom. Összerezzentem, bár nem csak azért, mert olyan hirtelen hasított a szoba csendjébe a zaj, hanem azért is, mert azóta a bizonyos éjszaka óta nem nagyon tudom elviselni a mobiltelefonok hangjait.

Kimásztam a takaró alól, és gyorsan megnéztem, ki kereshet, hogy még véletlenül se kelljen többször meghallanom azt az idegesítő rezgést.

Felvontam egyik szemöldököm, mikor láttam, hogy üzenetem érkezett, méghozzá Lydia Marchtól. Mivel sejtettem, hogy nem jó éjszakát szeretne nekem kívánni, illetve csodás álmokat, gyorsan megnéztem, mi lehet, olyan nagyon fontos. Egy tökéletesen személytelen felhívás volt, valami fontos dologgal kapcsolatban, amit mondani szeretne nekem. És persze a végén egy bocsánatkérés, amiért olyan későn zavar, de épp ezért nem hívott, csupán üzent nekem.

Biztosra vettem, hogy a leendő otthonommal kapcsolatban szeretne nekem mondani valamit, ezért gyorsan visszahívtam. Igen, illetlenség valakit az éjszaka közepén zavarni, nekem is megtanították gyerekkoromban, de jobb, ha ilyenkor az ember lánya gyorsan túlesik a dolgok nehezén. Főleg, mikor egy egész éjszaka áll a rendelkezésére ahhoz, hogy kisírja magát, így másnapra talán kiheveri a sokkot, és csak a vörös szemek miatt kell magyarázkodni, de azt bármikor lehet az allergiára, vagy a nem éppen stabil idegállapotra fogni.

- Ó, helló, Katarina, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jelentkezel! - szólt bele meglepetten a telefonba Lydia March. Kicsit mérgesnek is tűnt a hangja, mintha valami fontos dolog közben zavartam volna meg. Reménykedtem benne, hogy nem Mr. Marchcsal készültek huncutkodni éppen, mert akkor aztán végleg elvágom magam nála, és semmi esélyem arra, hogy normális otthonba kerülök egyszer.

- Nem tudok aludni... a vihar... - valahogy a fejemben olyan szépen összeállt a mondandóm, de úgy tűnt, mikor beszélni kell, csak buta makogásra futja. - De az üzenete miatt kerestem...

- Persze, persze. Várj egy pillanatot, megkeresem a papírom... meg is van. Katarina, kedvesem, a Charles Vogel, elnézést, Chaz Vogel név mond neked valamit?

- Chaz Vogel? - suttogtam hangtalanul a telefonba. - Még életemben nem hallottam - tettem aztán hozzá hangosan.

- Nos, ez egészen érdekes, mivel ezzel a névvel jelentkezett be ma hozzám egy fiatalember, aki... nos, azt állította magáról, hogy a bátyád.