Legalábbis, egészen addig nem létezett, amíg valaki meg nem próbálta megmérgezni. Ugyanis, anyu legnagyobb örömére, folyton jelentek meg az újabb és újabb cikkek arról, mennyire rosszul érzi magát, és talán még a tizennyolc éves kort sem élheti meg. Mint menedzsernek, az én dolgom volt a sajtósainkat tájékoztatni, hogy Dominic él és virul, még egy fényképet is feltöltöttem róla a Twitter oldalára, ahogy a kórházi ágyában fekszik, vígan mosolyog, és tömi magába a fagylaltot.

Sokan, leginkább azok az újságírók, akikkel úgy-ahogy már ismerjük egymást a különféle Dominic-balhék miatt, szerettek volna tőlem, telefonon tájékozódni az eseményekről. Ezt azonban nem tehették meg, mivel az még mindig a rendőrségnél volt, bár le mertem volna fogadni, hogy a bikinis képeim nézegetik rajta, amik egy nyaraláson készültek, mert bizonyítékként nem sok hasznát vehetik. Nekem kicsit olyan érzés volt, mintha a levegőtől vagy víztől fosztottak volna meg.

Végül, anyunak jutott eszébe a mentő ötlet. Egyik nap, mikor éppen látogatóban voltam Dominicnál, és egy bugyuta sorozatot néztünk a tévében (amiben, micsoda meglepetés, éppen az ő egyik számát játszották), anyu odanyúlt az egyik éjjeliszekrényre Dominic telefonjáért, és a kezembe nyomta.

- Vészhelyzet van – magyarázta a kis akcióját egy vállrándítás kíséretében. – Mentek már tönkre karrierek ennél kisebb dolgok miatt is.

- Mama, először nem kellett volna engem megkérdezned? Vannak olyan dolgok abban a telefonban, amit Bailee-nek nem kéne látnia – morogta Dominic, bár anyuval szemben esélye sem volt.

Én csak ültem, és örültem az érzésnek, hogy ismét mobiltelefont foghatok a kezemben, még akkor is, ha kicsit idegen volt, a szokatlanul szögletes és férfias formájával, meg a fehérneműs modellekkel pózoló Dominickal a háttérképen. (Éreztem én, hogy nem azért nyaggat jegyekért a különféle bemutatókra, mert ki akarta találni, mit vegyen anyunak meg nekem karácsonyra…)

- Bailee, mit ülsz még itt? Tedd a dolgod, hajrá! – hessegetett el anyu.

Egyik kezemben a telefonnal, másikban a táskámmal kiléptem a folyosóra, bólintottam az ott álldogáló rendőrnek, és biztosítottam róla, hogy ő is, és az anyám is életben vannak. Majd vetettem rá egy mosolyt, ami vagy azt jelentette, hogy szép napot kívántam neki, vagy azt, hogy felszólítottam néhány családtagjával való közösülésre a fejemben.

- Hű, nézzenek oda, új mobil? – kérdezte vidáman Kevin, aki aznap elkísért. Eredetileg Joe-val tettem volna meg a kis túrát, mint minden nap, de őt nem eresztették el a hajóról egy nagyon fontos, körülbelül négy perces jelenet miatt, amit Sadie-vel kellett felvennie.

Arról szó sem lehetett, hogy egyedül menjek el a kórházig. Részben azért, mert féltem az újabb gyilkossági kísérletektől, részben pedig azért, mert a rendőrök nem néztek rám olyan csúnyán, ha társasággal érkeztem.

- Csak átmeneti megoldás – magyaráztam Kevinnek, miközben a lift felé vettük az irányt. – Szerinted, mennyit pénzt kapnék érte, ha az újságíróknak nem Dominic balesetéről beszélnék, hanem azokról az üzenetekről, amiket ebben a telefonban találok?

- Piszkosul sokat – nevette el magát Kevin, majd hozzátette:

- De úgysem tennél ilyet, mert túl jó a szíved, még akkor is, ha az öcsédről van szó, aki talán meg is érdemelné ezt a büntetést.

- Igazad van – bólintottam. – És, ha egy mesében lennénk, nyilván meg is kapnám a jutalmam, de sajnos, a való életben az olyan kis görényeknek, mint Dominic jön el igazán a boldog befejezés.

Kevin vállat vont. Azt hittem, talán mondani akar valamit, esetleg akármi bíztatót arra vonatkozóan, hogy ne aggódjak, el fog jönni az én időm is, de még csak rám sem pillantott, csak meredten nézte a lift ajtaját, és közben mosolygott maga elé.

- Talán mondani szeretnél valamit? – kérdezte aztán, miután megérkeztünk a földszintre, én pedig rájöttem, hogy végig őt méregettem a kis utazásunk alatt.

- Nem – vágtam rá rögtön. – Vagy… talán mégis.

- Amennyiben az öcsémhez, meg ahhoz van köze, hogy halálosan bele vagy zúgva, azt hiszem, ez egy rövid beszélgetés lesz, mert te is nagyon jól tudod, mit kéne tenned – mondta Kevin, és ahogy a kórház ajtajáig sétáltunk, mindenkire vetett egy halvány mosolyt, még a morcos recepciósra is.

- Nos, igen… de, mégsem. Joe… szóval, ő… Joe.

- Igen, és?

- Ő olyan, tudod… olyan jóképű, és kedves, és vicces, és aranyos…

- Azt hiszem, tudom, milyen az öcsém, bár nem éppen ezekkel a szavakkal jellemezném. De továbbra sem értem, hol itt a probléma. Mert ha azzal a kifogással jössz, hogy te viszont egyik sem vagy ezek közül, sajnálom, Bailee, de nagyon csúnyán fogok rád nézni.

- Nem is tudsz csúnyán nézni – motyogtam magam elé.

- Nézd, tudod, hogy szeretlek, ugye? – Kevin felém fordult, én meg bólintottam. Már készültem volna mondani neki, hogy én is nagyon szeretem őt, bár kicsit másképp, mint a tesóját, ő már folytatta is a mondókáját. – De egyszerűen az őrületbe kerget az, hogy milyen keveset képzelsz magadról. Tudom, hogy ebben a családod is hibás, hiszen ott van Dominic, meg a neki járó túl sok reflektorfény.

Vállat vontam.

- Ez mind szép és jó, és köszönöm az önbizalom-bombát, de… - idegesen sóhajtottam egyet, majd aztán még egyet. És egy utolsót is, míg végül rájöttem, hogy Kevinnel szemben úgysem nyerhetek. – Végülis, egyszer már sikerült a dolog… - mosolyodtam el halványan.

- Ez a beszéd – csapott a hátamra Kevin, de olyan erővel, hogy kis híján elestem…

Tökéletesen elterveztem magamban mindent. Felveszek egy aranyos, de azért dögös ruhát, szépen kisminkelem magam, különös figyelmet fordítva a csúnya sérüléseim eltűntetésére, kezdek valamit a hajammal is, aztán meglátogatom Joe-t a lakosztályában, és elmondom neki, hogy szeretem. Mire ő azt válaszolja majd, hogy ő is szeret engem, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ennyire nagyon egyszerű a dolog.

A terv első részének megvalósítása igazából tökéletesre sikeredett. Az anyu által vásárolt cuccaim között találtam egy fekete, spagettipántos Marc Jacobs rucit, amire különféle színes madarak rajzait nyomtatták. A hajamban egy óriási masnis csatot tűztem, felvettem egy fekete magassarkút, és még a Meredith által okozott sebeim is sikerült tökéletesen lefednem az alapozómmal.

Belenéztem egy tükörbe, és bólintottam. Elfogadhatóan néztem ki. Nem, több mint elfogadhatóan. Talán a ruha tette, vagy a smink jótékony hatása, de egyszerűen szuperül festettem. El nem tudtam volna képzelni, miközben lifteztem felfelé, hogy Joe nemet tudna mondani nekem.

- Szia, Bailee, Joe nincs itt – mondta rögtön a biztonsági ember, ahogy Joe lakosztályához értem. Még csak az újságjából sem pillantott fel, miközben hozzám beszélt, így nem tudtam lemérni a tekintetéből, hogy tényleg csinos vagyok-e, vagy csak én gondolom úgy.

- Miért, merre van? – nevettem el magam, de csak egy egészen ici-picit. Nem mintha olyan hihetetlennek tartottam volna, hogy Joe-nak van valami programja estére, mert nem. Elmehetett volna inni akármelyik pasassal a stábból, vagy sétálgatni a parton, vagy… akármi.

- Nem t’om. Azzal a lánnyal tűntek el valamerre.

- Lánnyal? – a mosoly azonnal lefagyott az arcomról. Talán azért, mert már túlságosan is paranoiássá váltam, vagy talán azért, mert rajta kívül más konkurenciát el sem tudtam magamnak képzelni, rögtön Meredith ugrott be. És bizony, nagyon mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne legyek rosszul. Hiszen Meredith gyönyörű. Ribancosan, ugyan, de gyönyörű. Biztos vagyok benne, hogy nem kéne órákig álldogálnia a szekrénye előtt, míg eldöntené, mi áll rajta a legelőnyösebben, mert egy zsákban is csodásan mutatna. Nyilván, mindenki olyan nőt szeretne magának, mint ő. Még Joe is. Pedig azt hittem ő utálja, mert bántott engem, a barátját, és általában nem járunk randira olyan lányokkal, akik péppé verik a barátainkat. Még akkor sem, ha az a bizonyos verekedés, tulajdonképpen a barátunk hibája.

Lehet ez a baj. Joe igazából azt hiszi, én vagyok ebben a történetben a főgonosz, és Meredith a szegény, bajbajutott főhős, aki segítségre szorul. Úristen, mit tettem?

- Azzal a színésznővel. Sadie-vel, azt hiszem, így hívják – folytatta Joe biztonsági embere, én meg ismét elvigyorodtam.

Rögtön más a helyzet. Joe biztos megsajnálta Sadie-t, és elvitte valahová fagyizni, esetleg valami ostoba vígjátékra, valamelyik moziba. Szó sincs semmiféle titkos barátnőről.

- Nem bánja, ha leülök ide, amíg visszajön? – kérdeztem a pasast, mire ő vállat vont, és még inkább belemélyedt az újságjába.

Magam elé mosolyogva leültem mellé, és a fejemben elkezdtem tervezgetni, mégis mit fogok mondani Joe-nak, ha visszatér. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha rögtön a karjaiba vetném magam, és megcsókolnám. Akkor még csak esélye sem lenne ellenkezni. Persze, nem az a romantikus egymásra találás lenne, mint terveztem, és így valószínűleg azt sem venné észre, milyen csinos vagyok. Maradjunk inkább az eredeti tervnél. A hosszú, szappanoperába illő vallomásnál, és a könnyes szemeknél.

Körülbelül egy órája ülhettem ott, dúdolgatva, néha kissé barátságtalan társamra pillantgatva, de Joe még nem volt sehol.

Aztán eltelt még egy óra. Igazság szerint, már szerettem volna kimenni a mosdóba, és kezdtem megszomjazni is, de nem mertem elhagyni a helyemet, mert mi történik, ha Joe pont akkor bukkan fel, mikor távol vagyok, utána meg aztán megint eltűnik? Így inkább összeszorítottam lábaim, igyekeztem nem gondolni semmiféle innivalóra, és vártam tovább.

Éppen azon gondolkoztam, mennyire ráférne már a lábkörmeimre egy kiadós pedikűr, mikor a telefonom, jobban mondva, Dominic telefonja, egyik slágerét játszva belehasított a folyosó békés csendjébe.

- Igen? – szóltam bele rögtön, arra nem is gondolva, hogy esetleg az öcsémet kereshetik.

- Bailee? – legnagyobb meglepetésemre, pont Dominic válaszolt a vonal túlsó végéről.

- Miért, kire számítottál? Ez a te telefonod, amit anyu nekem adott. és hadd jegyezzem meg, elég kínos a saját dalod használni csengőhangként?

- Miért? Nekem tetszik… De most nem ez a lényeg. Mondd csak, nem találkoztál Sadie-vel?

- Kellett volna?

- Ettől féltem – Dominic sóhajtott egyet. – Megbeszéltük, hogy ma este benéz hozzám, és… beszélgetünk, meg ilyenek. És nincs itt. Pedig már egy órája várom, és gondoltam, hátha, te beszéltél vele, és esetleg meggondolta magát. Mert ha ez történt, akkor inkább elalszok, vagy ilyesmi.

- Nem, nem beszéltem vele. Azt mondták, Joe-val vannak valamerre.

- De megígérte… - meglepődtem, hogy az öcsém hangja inkább hangzott csalódottnak és szomorúnak, mint dühösnek, amiért valaki képes őt megvárakoztatni. – Szerinted nem furcsa ez egy kicsit?

- Miért lenne furcsa? Sok közös jelenetet forgattak ma együtt, lehet, hogy olyan jól érezték magukat, hogy nem szerették volna még befejezni a napot.

- Ugyan, Sadie nem csinálna ilyet – nevette el magát Dominic.

- Mert? – vontam fel szemöldökeim.

- Ké-hééér-lek, Bailee. Egy velem töltött estéről van szó – ez már sokkal inkább illett ahhoz a Dominichoz, akit én ismerek.

- Jó, amint megtudok valamit, ígérem, visszahívlak, rendben? Addig is tévézz, olvass valamit, flörtölj az ápolónőkkel, foglald el magad! – majd gyorsan elköszöntem az öcsémtől és befejeztem a hívást.

Igazából kezdtem én is aggódni. Szép lassan már este tíz felé kezdett járni az idő, és persze, ez már senkinek nem számít későnek, de akkor sem értettem, mit művelhet Joe és Sadie ilyenkor.

Hirtelen már azt is bánni kezdtem, hogy nem tartozom azok közé a lányok közé, akik rajongásukban kívülről megjegyzik szerelmük különféle telefonszámait, meg e-mailcímét, mert felhívhattam volna Joe-t. Hiszen, akárhogy is keresgéltem Dominic telefonkönyvében, nem találtam a sok fehérneműmodell telefonszáma között.

- Bailee, nekem hamarosan lejár a műszakom. Elleszel egyedül? – kérdezte a biztonsági ember, miközben felállt a székéről, és gondosan összehajtogatta az újságját. Bólintottam, ugyanis nem akartam mondani neki, hogy nem igazán volt jó társaság.

A biztonságis szinte még el sem tűnt a liftben, Dominic telefonja ismét csörögni kezdett.

- Nem, Sadie még mindig nem jelentkezett – szóltam bele rögtön, ahogy felvettem.

- Bailee? – ez nem Dominic hangja volt. Nem, egyenesen Sadie szólt a telefonba. Ami azt jelenti, hogy végül odatalált az öcsémhez. De akkor Joe merre járhat? – Úristen, Bailee, tényleg te vagy az?

- Hogy érted azt, hogy Bailee az? – sziszegte egy másik hang is a telefonba. Rögtön megismertem. Ezt a jéghideg, érzelemmentes hangot talán akkor is felismerném, ha ezer ember ordítana a fülembe, ő meg csak suttogna közöttük.

- Meredith? Sadie, mit keres Meredith az öcsém szobájában? – kérdeztem ijedten Sadie-t. Úgy értem, hahó, a nő az egyik fő gyanúsítottam volt, nyilván nem örülök neki, ha Dominic közelében tartózkodik.

- Hihetetlen, hogy még ehhez is béna vagy, kérem a telefont! – kiáltotta el magát Meredith, majd hallottam, hogy kis neszezés után hozzá kerül a készülék. – Nézd, Bailee, én ezt nem így terveztem, de ha már így alakultak a dolgok, ám legyen… úgyis kezdesz rettenetesen idegesíteni.

- Meredith, mire készülsz?

- Nézd, aranyom. A kis barátnőd, és a… barátod nálam vannak. Tudod, eredetileg az öcsédnek akartam felajánlani ezt, de… úgy tűnik, neki mást kell kitalálnom.

- De… nem értek semmit – nagyon közel álltam már a síráshoz, így néhányszor elcsuklott a hangom a mondat közben.

- Persze, hogy nem, mert annyira idióta vagy – morogta Meredith. – Csak egyszer mondom el, szépen lassan, hogy megértsd az aprócska agyaddal. Én éppen megölni készülöm ezt a kettőt. Adok neked mondjuk egy órát, hogy ide gyere, és akkor cserélünk. Már, ha olyan fontosak neked, hogy hajlandó vagy erre. Amennyiben késel, vagy szólsz valakinek, teszem azt a rendőrségnek… a csere lefújva, és meghalnak.

- De miért? – sikítottam a telefonba.

- Ne kérdezősködj, inkább siess! – Meredith ezzel el is köszönt tőlem, de még hallottam, ahogy a háttérben Joe és Sadie együtt tiltakoznak az ellen, hogy odamenjek. De utána már csak a hívás végét jelző sípolás maradt, és a félelmetes csend.

Tudtam, hogy nem szabadna kiakadnom, de képtelen voltam visszatartani a zokogást. Tenyereimbe temettem az arcom, és úgy sírtam, pedig a lelkem mélyén tudtam, ezzel értékes perceket veszítek az egy órából.

Szükségem volt egy jó tervre. Nem, akármilyen terv megfelelt volna.

Ugyan Meredith megtiltotta az ilyesmit, de miután kisírtam magam, már pontosan tudtam, kihez is fordulhatnék tanácsért…