4. Say goodbye to before

    You're not welcome anymore

- Nekem nincs... bátyám - motyogtam halkan a telefonba. Fogalmam sem volt, ki lehetett az, aki jó mókának tartotta, hogy egy rokonom szerepébe bújva próbál még néhányat rúgni rajtam, de annyira nem is érdekelt. Persze, sejtettem én, hogy valami ilyesmi fog kisülni az egészből. Amíg volt egy menő, tévés anyukám, én is egészen népszerűnek számítottam, de anyu és a hírneve nélkül azok táborába kerültem, akiket senki sem akar a menzán az asztalához engedni, és rendszeresen dobálják bele tankönyveiket a vécécsészékbe. Persze, naivan azt hittem, ilyen messzire még a legkegyetlenebbek sem merészkednek el, de a jelek szerint tévedtem. Sosem szabad alábecsülni a kamaszokat, ha a másik szivatásáról van szó.

- Komolyan, asszonyom, magának kéne a legjobban tudnia, hogy nem volt senkim az anyámon kívül - folytattam, mivel előző kijelentésemre a vonal túlsó végéből nem kaptam semmi választ. Ha éppen nem mobiltelefonáltunk volna, talán azt hiszem, a vihar elszakította a vezetékeket. Így azonban, talán csak annyi történt, hogy Lydia March elaludt, miután megosztotta velem a szerinte nagyon fontos információt.

- Te vagy Katarina Annika Vogel? - szólalt meg végül, kissé ideges hangon. Én is ideges lettem, leginkább azért, mert kiejtette száján a második nevem is, ami pedig az én szememben halálos bűnnek minősül. Még szerencse, hogy azokon kívül, akiknek kötelezően el kell mondanom a teljes nevem, még senki sem hallotta, mert valószínűleg nem az a viharos június éjszaka lett volna az első, hogy megpróbálnak valahogy kiszúrni velem. Fogalmam sincs, anyu miért szerette volna, ha a nagyija neve fent maradt rajtam keresztül. Saját elmondása szerint, még csak nem is csípte az öreglányt, mert önző volt, makacs, ráadásul sosem bocsátotta meg anyámnak, amiért nem a szomszéd család fiához ment férjhez. Sőt, hogy egyáltalán nem ment férjhez.

- Igen, én vagyok.

- Barbara és Eric Vogel lánya?

- Igen, ez lennék én - bár abban, hogy Eric Vogelhez mennyi közöm van, nem egészen voltam biztos, de az ő nevét viseltem, ráadásul anyu utolsó információi szerint ő volt a papám, vagyis nagy valószínűséggel tényleg van hozzá közöm.

- Nos, akkor Charles Vogel... elnézést, Chaz Vogel a bátyád, mivel az ő szülei is Barbara és Eric Vogel.

- Hű - suttogtam magam elé. Kezdtem úgy érezni, hogy Lydia March igazat mond, a titokzatos telefonálóval együtt. Senkinek sem beszéltem az apám nevéről. Még Cherrynek sem. A naplómban sem tettem róla említést, mivel anyu hirtelen jött utazása után úgy felgyorsultak az események, hogy nem igazán volt időm irkálni.

- Egyelőre annyi információnk van, melyet Mr. Vogel megosztott magáról velünk. 25 esztendős, Santa Monica-i lakos, és meglepődött, mikor az apja végrendeletében egy levelet talált azzal kapcsolatban, hogy vegye magához a húgát, amennyiben valami történne vele és az anyjukkal.

Nyeltem egy óriásit.

- Ez természetesen még nem elegendő információ ahhoz, hogy tudjuk, igazat beszél-e Mr. Vogel, de amennyiben igen, és alkalmasnak is véljük ahhoz, hogy vigyázni tudjon egy kiskorúra... - Lydia March nem fejezte be a mondatot, de nagyon jól tudtam, mire gondol. Ha Chaz Vogel nem egy elmebeteg, aki állandó megfigyelés alatt áll, a lakhelye pedig nem egy kartondoboz valamelyik sikátorban, ő lesz a gyámom.

- Ő az egyetlen élő rokonod - szinte éreztem, ahogy Ms. March mosolyog a telefon túlsó végén. Azt már nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert végre megszabadulhat tőlem, meg az idegesítő ügyemtől, vagy mert tényleg örült, hogy jó helyre kerülök. - Most aludj. Ha lesznek további fejleményeink, keresni foglak.

Azzal megszakította a hívást, én meg egyedül maradtam a sötét szobában a gondolataimmal.

Odakint a vihar egyre jobban tombolt, de szinte nem is érzékeltem. Csak feküdtem az ágyban, kezemben a plüsscicával, és próbáltam kitalálni milyen lehet Charles Vogel. Chaz. A bátyám.

Egy ideig senkivel sem szerettem volna megosztani a fejleményeket. Még Cherryvel sem. Részben azért, mert továbbra sem voltam teljesen biztos abban, hogy komoly a helyzet. Mert ha nem komoly, én meg teljesen bezsongok, nagyjából annyira, hogy mindenkinek dicsekedni kezdek, meg beszerzek olyan könyveket, mint „25 tipp a fiútestvérek kiakasztásához „… nos, igen. Kellemetlen lenne aztán bevallani mindenkinek: téves riasztás történt, nincs is bátyám.

Ezért inkább telefonommal a kezemben naphosszat csak Lydia March hívását vártam az üres házban.

Nagyjából három nap telhetett el így (csak akkor álltam fel a kanapéról, mikor ki kellett mennem a mosdóba, esetleg megéheztem), míg végül Lydia March jelentkezett.

- Jó híreim vannak – mondta rögtön, ahogy felvettem a telefont. Hirtelen elkezdtek izzadni a tenyereim, szívem pedig olyan hevesen verni, mintha ki akarná szakítani magát a mellkasomból, akár a régi Tapsi Hapsi rajzfilmekben. Abban a néhány másodpercben, amíg a válaszára vártam, nem tudtam eldönteni minek örülnék jobban: ha Charles Vogel alkalmatlan lenne a felügyeletemre, vagy hogy mindent rendben találtak, és költözhetek hozzá.

- Kezdj el csomagolni, Kat, Los Angelesbe költözöl – szinte láttam magam előtt, ahogy Ms. March mosolyog, és akaratlanul, de muszáj volt utánoznom.

- A bátyámmal fogok lakni – motyogtam inkább magamnak, mint a vonal túlsó végén a nőnek. Még a könnyeim is kicsordultak, miközben Lydia March sorolni kezdte, mi mindent kell elintéznie, valamint, hogy természetesen, a repülőúton ő is velem tart, hiszen kötelessége engem épségben a családomhoz szállítani.

Család… igen, szüleim továbbra sem voltak, de mint kiderült, nem hagytak teljesen egyedül a nagyvilágban. A bátyámmal fogok együtt lakni, aki biztos úgy fog viselkedni, mint Cherry bátyja. Bemutat a dögös haverjainak, és mikor úgy szeretném, alkoholt vesz nekem, és állandóan veszekedni fogunk, de amikor éppen nem, akkor csupa tesós-kalamajkákba keveredünk.

- Búcsúzz el mindenkitől, három nap múlva indulunk! – köszönt el tőlem Lydia March, és én ismét egyedül maradtam a gondolataimmal.

Bár ezúttal a gondolatok leginkább akörül forogtak, hogy mégis merre tudnám beszerezni azt a bizonyos fiútestvérekről szóló könyvet…

Az a bizonyos három nap aztán rettenetesen gyorsan elszállt. Hiába töltöttem szinte minden éber percem Cherry-vel, és mivel nálunk aludt, sokszor még álmunkban is egymásba kapaszkodtunk, szerettem volna lelassítani az időt, és még egy kicsivel tovább vele lenni. Kibeszélni a régi élményeinket, nevetni a cikis kalandjainkon, és megígérni egymásnak vagy százszor, hogy majd telefonálni és írni fogunk, és ha a bátyám megengedi, majd ellátogat hozzánk, meg persze én is hozzájuk, bár sosem fogom elfelejteni Cherry mamájának a megkönnyebbült arckifejezését, mikor elmondtam neki, hogy nem kell rólam tovább gondoskodnia.

Talán furcsának tűnhet, de a legnagyobb problémám, az indulás reggelén az volt, mint szinte minden hétköznap, mikor iskolába indulok. Mit vegyek fel? Szerettem volna kényelmesen felöltözni, mert azért egy háromnegyed órás repülőútra nem praktikus magassarkú cipőt, és az ücsörgéstől össze-vissza gyűrődő különleges miniruhát választani az ember lányának. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen szerelés láttán a bátyám azt hinné, valami nincs rendben velem agyilag, és rögtön küldene vissza a feladónak.

Ezért inkább egy lila AC/DC-s motívumokkal ellátott póló mellett döntöttem, szaggatott farmerrel, és a párducmintás tornacipőmmel. Igaz, Cherry azt mondta, ebben pontosan úgy nézek ki, mint egy lázadozó kamasz, vagyis Chaz halálra fog rémülni, mikor meglát, de én éreztem, hogy ez nem így lesz.

Még Lydia March sem szörnyülködött, mikor bemutatkoztam neki személyesen is, pedig ahogy találkoztunk rögtön rájöttem, hogy mosolygás ide, vagy oda, ennek a nőnek bizony nagyon nehéz a kedvére tenni. Ugyanis, mikor éppen nem hozzám beszélt kedvesen arról, milyen jó dolgom lesz majd, vagy a reptéri tömeget szidta, vagy az időjárást (túl melegnek vélte, ugyanis), vagy éppen Cherry barátnőm kopogós magassarkúit, ami szerinte csak rontottak az időjárás okozta fejfájásán. Mert, természetesen Cherry is velünk tartott a reptérre, és nagyjából fél órán keresztül búcsúztunk egymástól, és tettünk különféle ígéreteket arra, hogy majd telefonálunk és írunk egymásnak.

- Rendben, kislányok, tudom, még nincs vége a pletykapartinak, de Katarinának és nekem indulnunk kell! – szakított minket félbe Lydia March, mikor az utolsó felszólítást kaptuk arra vonatkozóan, hogy utunkat vegyük a kapuk felé, ha eddig nem tettük meg, mert a repülő lassan már felszáll.

Még párszor megeskettük egymást Cherry-vel, hogy jelentkezni fogunk a másiknál minél hamarabb, és utána elindultam új életem felé.

Illetve, először persze átestem néhány kínos pillanaton, mikor azt hitték a biztonságiak, hogy a tamponos dobozomba bombát rejtettem, és hogy meggyőződjenek az ellenkezőjéről az egész reptér szeme láttára borították ki egy tálkába a tartalmát, de utána már tényleg útra keltem az új életembe.

Igazából csak a repülőn kezdtem érezni az egésznek a súlyát, miközben az egyik oldalamon Lydia March horkolt békésen, kezében különféle papírokat szorongatva rólam, a másikon pedig egy kisfiú irtotta az űrlényeket a Sony PSP-jén, így gondolatmenetem állandóan megzavarták a „Halál rátok, ufók!” és ehhez hasonló felkiáltásai. Arról nem is beszélve, hogy nem is olyan régen a szüleim is ilyen békésen vágtak neki egy repülőútnak, és mi lett a vége?

Így aztán, valahányszor csak egy picit is megrázkódott a gép, vagy vett egy enyhe kanyart, én erősen kapaszkodtam a szék karfájába, behunytam szemeim, és próbáltam visszaszorítani egyre inkább feltörni készülő hányingerem.

Bár elképzelhető, hogy a rosszullétet az az óriási csomag gumicukor és még nagyobb pohár kóla okozta, amit Ms. March vett nekem ajándékba. Még valószínűbb azonban, hogy a bátyámmal való közelgő találkozás miatt éreztem így.

- Biztos várod már, hogy láthasd – mosolygott rám Lydia March, mikor a gép landolása a szárazföldön felébresztette álmából.

Bólogattam, bár nem voltam biztos abban, hogy tényleg várom. Mi van akkor, ha nem fog szeretni? Ha csak azért vesz magához, met muszáj neki, és mondjuk a pincében kell majd laknom, ahol enni is alig kapok? Vagy ha ő szeret is, de esetleg van egy gonosz barátnője vagy felesége (nem lehetetlen, az ő korában), aki utálni fog, és nekem kell takarítanom, meg főzni rájuk?

Igen, én is tudom, sokkal jobban jártam volna, ha nem hagyom, hogy Harry Potter világa teljesen magával rántson.

Miközben egyik kezemben a rózsaszín bőröndöm fogantyújával, másikban pedig egy kispárnával, amit anyu ágyából nyúltam le, szemügyre vettem azokat az embereket, akik várták az érkezőket, és próbáltam kitalálni, melyikük lehet a bátyám. Lydia March láthatóan ugyanolyan bizonytalan volt mint én, és ez kicsit kétségbe ejtett. Mégis hogy kéne megtalálnunk a tesómat, ha egyikünknek sincs fogalma róla, mégis hogyan néz ki?

- Talán el sem jött – jegyeztem meg csak úgy magamnak. Egyik felem továbbra is azt kívánta, bár igaz lenne ez, és mehetnék vissza Cherryhez és a családjához. Ha elég sokat könyörögnék, egészen biztos befogadnának.

- Ó, szerintem nagyon is itt van – Lydia March arcára óriási vigyor ült ki, majd a tömegbe mutatott.

Először igazából fel sem tűnt, mit szeretne, mert nem láttam semmi különöset néhány emberen kívül, akik különféle táblákat tartottak maguk elé, annak a nevével, akivel találkozni készültek. Néhány pillanatig erősen elgondolkoztam azon, hogy vajon „Szeximami” mennyire fog örülni a pasijának és az ő táblájának, de utána továbbsiklott a tekintetem, és megláttam, amire bizonyára Lydia March is gondolt.

Először csupán az összes többinél nagyobb, és díszesebb táblácska tűnt fel, amin az én nevem állt. Utána, egy valamivel kisebb betűkkel írt mondatot vettem észre alatta, bár tény, hogy ez sokkal nagyobb hatással volt rám.

Isten hozott itthon!

Csupán ennyi volt, mégis könnyek szöktek a szemembe, ahogy elolvastam.

Igazából, azt nem is láttam,ki tartja a táblát, vagyis a lényeget, hogy milyen is a bátyám, ugyanis a következő pillanatban Chaz odarohant hozzám, és olyan szorosan magához ölelt, hogy nem bírtam tovább visszatartani a zokogást, ami az anyuékkal történtek után már olyan régóta fojtogatta a torkom.