5. It’s a new dawn, it’s a new day, it’s a new life for me

Chaznek kávé, mosópor, és még valami olyasmi illata volt, amit ugyan nem tudtam elsőre beazonosítani, de valahogy egy igazi otthon jutott eszembe róla. Talán ezért próbáltam minél szorosabban ölelni. Bár inkább azért, mert miközben egymást öleltük, rádöbbentem, Cherry-ék gondoskodása ellenére mennyire rettenetesen magányos voltam az elmúlt hetekben, és féltem, ha esetleg elengedem a bátyámat, kiderül, hogy az egész csak egy álom, és ismét egyedül maradok.
- És én még attól féltem, hogy már az első pillanattól kezdve utálni fogsz – nevetett fel Chaz, és csak egy egészen ici-picit, de eltolt magától. Részben azért örültem ennek, mert így legalább végre jobban megnézhettem magamnak.
Az első, ami feltűnt, hogy nagyon magas. Sosem voltam valami jó az ilyen dolgok megtippelésében, de csak egy kicsivel lehetett két méternél alacsonyabb. Hozzám hasonlóan ő is sötét hajat, és szemeket örökölt, és ahogy mosolygott rám, szinte az arcára volt írva, hogy olyan ember, aki senkinek sem tudna ártani.
Hozzám hasonlóan rajta is tornacipő volt, meg szaggatott farmer, és egy „az interneten tizenöt éves lány vagyok” feliratú póló. Ami egyet jelentett azzal, hogy egy percig sem kell tovább aggódnom amiatt, hogy nem fogjuk megérteni egymást. Chaz egy nagyon jófej srác.
Igaz, a gonosz barátnős lehetőség továbbra is ott volt a háttérben, de erre nem szerettem volna gondolni, inkább ismét megöleltem Chazt.
- Ahogy látom, eddig minden a legnagyobb rendben – mosolygott Lydia March, és már kezdte is elővenni a különféle papírjait. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan túl akar esni az egész „cserén”. Sőt, meg mertem volna esküdni, hogy képes lenne akár egy hétre is beköltözni Chazhez, csak hogy lássa, megfelelően vagyok-e nevelve. Úgy látszik, a bátyámnak is pontosan ugyanez járt a fejében, ugyanis megkérdezte a nőtől:
- Nem lenne jobb, ha otthon intéznénk a papírokat? Elférnénk a kocsiban, és aztán vissza is hoznám, ha sietne vissza Palo Altóba. És kitakarítottam az egész házban – tette még hozzá, büszkén kihúzva magát.
- Igen, normális esetben ezt tenném, de estére vissza kell érnem a városba. Bonyolult ügy vár rám. Anyuka szerint apuka szuperhősnek szeretné nevelni a gyerekeiket. Hiába, ezek a filmek… - sóhajtott Lydia March, és szerencsére nem látta azt a pillantást, amit Chazzel váltottunk egymással, és azt fejeztük ki, hogy mi bizony nem bántuk volna, ha így bánnak velünk.
- Szóval, én azt mondom, kedves Mr. Vogel, hogy üljünk le valahová, és essünk túl a dolgon, hátha el tudom érni a következő gépet.
Amíg Chaz és Lydia March a felnőttes dolgokat intézték, amik engem egyrészt nem kötöttek volna le, másrészt nem voltam benne teljesen biztos, hogy hallani akarom, miről folyik a szó, a különféle reptéri ajándékboltokban, és éttermekben néztem körül.
Mindössze húsz perc lehetett az egész, de az is nagyon soknak tűnt. Szerettem volna minél több időt Chazzel tölteni. Annyi minden megbeszélnivalónk akadt! Bár legjobban természetesen az érdekelt: milyen volt az élete az apánkkal? Miért döntöttek úgy, hogy anyu és én nem kellünk nekik? Vajon, ők is ugyanolyan jól érezték magukat, mint mi, lányok? Jártak együtt nyaralni, és parodizálták a különféle szappanoperákat tévézés helyett? Elmesélték egymásnak minden titkukat, és legjobb barátok voltak? Ugyanúgy fájt neki, hogy nincs vele az apja, mint nekem az, hogy elvesztettem anyut?
- Nos, úgy tűnik, végeztünk! – jelent meg hirtelen a hátam mögött Chaz, és ugyanazzal a lendülettel kikapta kezemből a bőröndöm. Akárhogy is, legalább azt megtanította neki apu, hogy viselkedik egy úriember. – Lehet, sürgős ügye volt ennek a nőnek, de az is biztos, hogy nem akart könnyen elereszteni, pedig nagyjából két perc alatt aláírtam az összes papírját.
- Az életem, vagy ami az ő szempontjából rosszabb, az állás függhet attól, hogy bánsz velem, érthető, hogy aggódik – vontam vállat mosolyogva.
- Kár, azt hittem, személyes varázsom miatt nem tud szabadulni tőlem – kacsintott rám Chaz, és elnevettem magam.
Hihetetlen, hogy mindössze huszonöt perce ismertük egymást, és ebből ötöt töltöttünk együtt, mégis egészen olyan érzés volt, mintha egész életemben mellettem lett volna.
A reptérről kiérve szikrázó napsütés fogadott minket, de ez Palo Altóban sem ritkaság, nem hogy Los Angelesben. Illetve, Santa Monicában, ha pontos szeretnék lenni. Cherry szerint az emberek nagyon mérgesek lesznek, ha valaki ezt nem képes megjegyezni, vagyis jobb, ha összeszedem magam, mielőtt emiatt vissza kell repülnöm.
Chaz egy ezüstszínű Toyota Prius felé irányított aztán az óriási parkolóban. Mikor elismerően bólintottam, megjegyezte, hogy az apánk szívén viselte a környezet sorsát, azért csapott le egy hibrid autóra, amint megtehette.
- Pedig azt gondoltam inkább olyan sportautós fazon lehetett – jegyeztem meg, inkább csak magamnak, de Chaz is meghallotta, és halványan elmosolyodott.
- Miből gondolod? – kérdezett vissza, miközben bemásztunk a kocsiba. Ahogy elindította a motort a rádióból felcsendült a Muse egyik száma. Ha a következő pillanatban nem pillantom meg a cédé tokját a hátsó ülésre dobva, egészen biztos nem tulajdonítok akkora jelentőséget a dolognak, hogy a bátyám kocsijában az egyik kedvenc együttesem zenéje szól.
- Hát… általában azok, akiknek repülőjük és szigetük van, nem sokat törődnek a környezettel.
- Apának nem volt se repülőgépe sem szigete – Chaz továbbra is mosolygott. – Valami ismerőstől kapta kölcsön néhány hétre a repülőt, a szigetet, és a komplett személyzetet.
- Hű, és mindezt csak anyu kedvéért? Ez nagyon romantikus!
- Persze, fogalmazhatunk így is. Vagy mondhatjuk azt is, hogy apu olyan ember volt, aki bármit megtett azért, hogy összejöjjön neki egy… - Chaz megköszörülte a torkát, majd vetett rám egy gyors pillantást. – Na jó, ehhez még fiatal vagy, sajnálom.
- Majdnem tizennyolc! – horkantottam mérgesen. Chaz rám pillantott, majd mindketten elnevettük magunkat. Kicsit ugyan úgy viselkedett, mintha az apám, nem pedig a bátyám lenne, de ettől függetlenül ez az aprócska kis vita pontosan olyan jelenet volt, amit hiányoltam az életemből.
Talán furcsának tűnhet ez, hiszen a legtöbb tinédzser éppen azt szeretné, ha a szülei felnőttnek tekintenék, mint ahogy anyu tette velem mindig is, de én rettenetesen szerettem volna néha, ha valaki szemében kislány lehetek, akit védeni kell mindenféle rossztól.

 Chaz otthona, illetve, a mi otthonunk, mindössze néhány utcányira volt az óceántól, egy, az átlagnál valamivel előkelőbb környéken. Lehet, hogy a repülő kölcsönbe volt, de a hófehér ház, pálmafákkal és élénkzöld pázsittal az előkertben, egészen biztosan nem.
Kicsit úgy éreztem magam, mintha valamiféle bugyuta Disney-filmbe csöppentem volna, ahol a szegény, szerencsétlen leányzó hirtelen egy olyan életben találja magát, amiről sokan csak álmodni mernek.
Nem mintha, én szegény lettem volna. Úgy értem, anyu tévériporter volt. A tévériporterek családjai meg nem igazán szoktak éhezni.
És a házunk is egészen szépnek volt mondható, bár néhány éve, egy kiadósabb nyári vihar után valami egészen furcsa barnás árnyalata lett az addigi élénksárga helyett.
Biztos vagyok benne, hogy azért Santa Monicában is szokott esőzni, Chaz háza mégis szinte vakító fehérnek tűnt a ragyogó napsütésben.
- Persze, a szomszédok már leskelődnek is – motyogta az orra alá, miközben kiugrott az autóból.
- Hadd találjam ki, nincs egy olyan sötét kis titok sem, ami rejtve maradhat – mondtam, kezemben a táskámmal, és gyorsan körbenéztem. Meglepőem sok arcot láttam kukucskálni a házak ablakaiban. Akadtak, akik diszkréten csinálták, és próbáltak függönyeik mögé rejtőzni, mások, szinte szó szerint az üvegre tapadtak.
- Jól gondolod. Ha esetleg egy hullát szeretnél elrejteni valahol, mire a rendőrség kiérne, a szomszédság már azt is kiderítené, ki volt a szerencsétlen, miért ölted meg, sőt, még azt is, milyen márkájú alsóneműt viselt a halálakor – magyarázta Chaz, miközben a bejárati ajtó felé masíroztunk.
- Még jó, hogy nem szándékozok senkit megölni – jegyeztem meg magamnak, épp mikor a ház ajtaja kinyílt előttem.
Talán, mivel Chaz azt mondta Lydia Marchnak, hogy kitakarított, teljesen semlegesen tisztítószeres illatra számítottam odabent. Ehhez képest rögtön édes kajaillat csapta meg az orrom, de olyan töményen, mintha egy gyorsétterem konyhájában ácsorogtam volna.
- Ó, igen. Nem tudtam, mit szeretsz, ezért rendeltem mindenfélét – mondta Chaz, mielőtt bármit is kérdezhettem volna. Letette kezéből a bőröndöm, aztán az étkezdébe vezetett. Azon kívül, hogy a falak türkizkék színűek voltak, nem sok mindent sikerült megjegyeznem a szobából, annyira lefoglalt a különféle ételekkel megpakolt asztal látványa. Volt rajta pár doboz a Burger Kingből, néhány zacskó egy kínai étterem logójával, egy nagy tányér szusi, két óriási vödörnyi csirke szárny, egymásra halmozott hot-dogok, de még egy egész pulykának is volt hely a díszes társaságban.
És ezek csupán a főételek voltak. Desszert gyanánt csodás díszítésű muffinok, csokiba mártott gyümölcsök, és színes gumicukrokkal teli üvegtálak vártak… csak rám. Illetve, persze Chazre is.
- Hű – suttogtam, és körbejártam az asztalt. Mint talán már említettem párszor, anyu az egészséges, és általában nem túl étvágygerjesztő ételek híve volt. – Ezeknek a kínai kajáknak nagyon finom az illatuk.
- Akkor kínai – kiáltotta el magát Chaz, leszedte az asztalról a zacskókat, és a szomszédos nappali felé vette az irányt.
Biztos voltam benne, hogy a narancssárga falak, ciklámen függönyök, és krémszínű kanapé inkább egy lakberendező ötletei voltak, mint apué vagy Chazé. Bár a falakon függő képregényhősök, és akciófilm-szereplők bekeretezett képei azt sugallták, hogy azért a fiúknak is volt közük a nappali berendezéséhez.
Leültünk egymás mellé a kanapéra, és eleinte némán ettünk. Én egyszerűen képtelen voltam nem körbejáratni a szemem, újra és újra, annyi minden csodás dolgot fedeztem fel. Vagy négy különféle játékkonzolt a tévé előtt. Egy Yoda plüssjátékot az egyik fotelben. Különféle képregényeket szanaszét az asztalokon, és a földön, de az egyik sarokban még két műanyag lézerkard is hevert.
A bátyámon láttam, hogy szívesen kezdeményezne valamiféle beszélgetést, csak éppen nem tudja, hogy is kezdjen hozzá. Mivel nekem rengeteg kérdésem volt hozzá, és úgy éreztem, kettőnk közül belém szorult több bátorság, rögtön kezdtem azzal, ami a legjobban érdekelt, és amitől talán a legjobban tartottam:
- Van barátnőd? – Chaz pillantását látva, lehet valami semlegesebb témával kellett volna kezdenem, mint például, mi a kedvenc színe, de a kérdés már kicsúszott, visszavonni nem lehetett.
- Most éppen nincs – válaszolta, miután jónéhányszor megköszörülte a torkát.
- Vagyis már nagyon régóta egyedül vagy. Testvérek vagyunk, ugyanezt mondom én is, mikor azt szeretném, hogy azt higgyék, normális esetben hosszú sorokban állnak a fiúk az ajtóm előtt – vontam vállat, és bekaptam egy falat rizsgombócot. – Most te jössz.
- Oké, lássuk csak… mi lenne az első játék, amire felülnél Disneylandben?
- Hollywood Tower of Terror – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Kevésbé kreatív kérdés jön: mivel foglalkozol? Suliba jársz még, vagy dolgozol?
- Számítógépes játékokat tervezek.
- Komolyan? Tényleg? Úristen, ez nagyon menő! – sikítottam fel boldogan. – Játszhattam már valamelyikkel? Grand Theft Auto? Call of Duty?
- A helyzet az – vakarta meg Chaz kissé zavartan az arcát -, hogy még nem sikerült eladnom egy ötletem sem, így egyelőre senki sem játszik velük.
- Sajnálom – mondtam halkan.
- Igazából a megfelelő ötletre várok. Még én is úgy érzem, hogy az eddigiek nem voltak az igaziak. Persze, sokkal könnyebb lenne a helyzet, ha ezek az ötletek egyszerűen fognák magukat, és bekopogtatnának az ember ajtaján, csak azért, hogy aztán beleszállhassanak a fejünkbe.
Abban a pillanatban még egyikünk sem gondolta, hogy néhány nappal később, akármilyen hihetetlen is, de az az ötlet ott fog toporogni az ajtóban, bebocsátásra várva.