6. From your head down to your toes up and down
checking you out now

A reggeljeink Chazzel szinte pontosan mindig ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlottak. Nekem korán kipattantak a szemeim, mivel egyszerűen képtelen voltam hozzászokni valamelyik szomszéd gyerekeink pontban nyolckor felhangzó sikítozásaihoz. Mielőtt valaki rosszra gondolna, nem ilyenkor következett a családban a reggeli verés ideje. Ennél sokkal békésebb dologról, méghozzá a Fánk-futár felbukkanásáról volt szó. Eleinte meglepődtem azon, hogy a környéken ilyesmi létezik, de aztán Chaz elmagyarázta, hogy néhányan időről időre rettenetesen elkezdenek unatkozni, és ehhez hasonló kis vállalkozásokba kezdenek. Elmondása szerint eddig a legérdekesebb az óvszer házhozszállítás volt. Húsz percen belül garantáltan mindenkihez kiértek. (Mikor rákérdeztem, hogy ő igénybe vette-e a szolgáltatásukat, Chaz először félrenyelte a levegőt, majd feltűnően elvonult a szobájába, legújabb mesterművén dolgozni.)
Persze, akár vissza is aludhatnék, miután az utcán lenyugszanak a kedélyek, de addigra már minden reggel körbenézek a szobában, amit csakis az én kedvemért igazi királylányos, mesébe illő hálóvá alakítottak, öltözőasztallal, óriási ággyal, rózsaszín függönyökkel, meg mindennel, ami kell, és egyszerűen olyan izgalomba jövök, hogy képtelen vagyok tovább az ágyban maradni.
Lábujjhegyen leosonok a konyhába, előkészítek valamiféle reggelit, ami általában pirítósból, vajból, és egy kevés frissen facsart narancsléből áll (eddig terjed a főzőtudományom).
Amíg Chaz, körülbelül egy órával később magához nem tér, általában a képregényeit olvasgatom, vagy különféle régi fényképalbumokat nézegetek. Utóbbit, persze, olyankor is szoktuk csinálni, amikor már mindketten ébren vagyunk. Chaz érdekes történeteket mesél magáról és apuról, én meg mindig elámulok, mennyire hasonlóan néztek ki ők ketten. Előbb-utóbb aztán mindig találunk egy olyan képet, amin még anyu is boldogan mosolyog velük, egy-kettőn óriási pocakkal, ami azt jelenti, vannak közös, családi képeink. Kicsit ilyenkor mindig elcsendesedünk, mert tudjuk, több már úgysem készülhet soha…

 Az a nap, amikor minden megváltozott, pontosan ugyanúgy kezdődött, mint a többi, átlagos nap. Nyolckor visítoztak a kisgyerekek. Hallottam, ahogy Chaz a szobájában álmában motyog valamit kétfejű kobrákról, és lézersugarakról, amikkel nem lehet őket elpusztítani. Finoman, nehogy esetleg csak egy deszka is megreccsenjen a talpam alatt, elhaladtam a szoba mellett, aminek az ajtaját még sosem láttam nyitva, de Chaz elmondásai szerint, apu dolgozója volt. Még a hűtőből is pontosan ugyanarra a tányérra tettem ki a vajat, mint az elmúlt pár napban bármikor. Elképzelhető, hogy a különös változásokat azzal indítottam be, hogy aznap éppen nem Lady Gagát dúdolgattam, miközben a konyhában tettem-vettem, hanem egy régi Beatles dalt. Amennyiben lehet hinni Chaz képregényeinek, az ilyen kis apróságok nagyon fel tudják kavarni az univerzum rendjét.
Éppen egy doboz tejet vettem ki a hűtőből, amikor fél szemmel érzékeltem, hogy valaki megáll a nyitott ajtó mögött. Mivel meg mertem volna esküdni rá, hogy a bátyám az, épp készültem volna elsütni valami rossz viccet arról, hogy talán az új teremtményei, nem hagyják aludni, de hamarosan rájöttem, hogy aki velem szemben ácsorog az egyáltalán nem Chaz, és inkább sikítani lett volna kedvem.
- Úristen… úristen, ne haragudj! – kiáltott fel ijedten az idegen. Egy nagyon szőke hajú, nagyon kékszemű, és nagyon helyes idegen. Akiről fogalmam sem volt, hogy kerülhetett a konyhába. Ráadásul pont akkor, mikor én rövid pólóban és nadrágban, kócos hajjal, tátott szájjal bámulok, kezemben egy doboz tejjel. Az ilyen pillanatoknak akkor kéne történni, mikor a legdögösebb szerelésemben, kifésült hajjal, elbájolóan mosolygok.
- Chazhez jöttem – gesztikulált hevesen a fiú. Zavarban volt, ez látszódott rajta. Vagy mert valamiféle szexuális vágyálma vált velem valóra, vagy (és ez egy elképzelhetőbb lehetőség) megijedt kissé még gyűrött ábrázatomtól. – De te nem Chaz vagy.
- Hát… te sem – ez volt az első értelmes mondat, ami eszembe jutott, de mentségemre, megpróbáltam javítani a kínosságán egy mosollyal.
- Én… izé… a szomszédban lakok. Két hétig nem voltam itthon, és… történt valami érdekes?
- Szóval te vagy az a srác! Chaz rengeteget mesélt rólad!
- Remélem, csupa szépet! – úgy tűnt a fiú kezd magához térni a kezdeti sokkból, hiszen egy olyan igazi, hamisítatlan, csajozós vigyort dobott felém. Ha nem kezdtem el volna olvadozni azonnal, talán még szánalmasnak is gondolom ezt.
- Említette, hogy néha már egy üveg sörtől képtelen vagy hazatalálni a házatokba, valamint azt is, hogy neked van a legnagyobb pornógyűjteményed, amit valaha látott. Ne aggódj, szerintem ezek nagyon szép dolgok – kacsintottam rá. Pizsama, és embertelen fej, ide meg oda, szívesen belementem a játékba.
- Oké, remélem nem haragszol meg a kérdésért, de ki vagy te, hogy Chaz ennyi személyes dolgot elmond neked, ráadásul rólam?
- A húga vagyok. Kat. Szia!
Szomszéd Srác akkora nyitotta szemeit és száját, mintha legalábbis maga Yoda jelent meg volna előtte, azzal a felkiáltással, hogy Jedit farag belőle.
- Mióta van Chaz Vogelnek húga? – kérdezte aztán gyanakvóan. Bár saját következtetéseim, és Chaz különféle reakciói alapján bizonyos dolgokra, úgy gondoltam, sokkal nagyobb képtelenségnek tűnt volna, ha azt mondom, Chaz legújabb barátnője vagyok.
- Úgy nagyjából két hete. Mármint akkor tudtam meg, hogy a bátyám. A… tudod… a kavarodás után…
- Ó, igen, persze, persze – bólogatott hevesen Szomszéd Fiú. – Izé… sajnálom.
- Aiden! – kiáltotta el magát hirtelen valaki a konyhaajtó felől. Valaki, akinek a hangja nagyon hasonlított Chaz hangjára. – Mit keresel itt?
- Hazajöttem, és gondoltam, beköszönök – vont vállat mosolyogva Szomszéd Srác. Illetve Aiden, mint kiderült.
- Szia, jó, hogy találkoztunk, de azt hiszem, most menned kéne – mondta gyorsan Chaz, majd megragadta a kissé meglepett Aiden karját, és az előszoba felé kezdte vonszolni. – Te meg vegyél fel valami ruhát! – kiáltotta oda nekem közben.
Dühösen fújtam egyet, majd felvonszoltam magam a szobámba. Valahogy sosem tudtam elképzelni, miért idegesíti a korombeli lányokat annyira, mikor az apjuk görcsösen próbálja őket távol tartani a fiúktól. Hirtelen, tökéletesen megértettem mindent. Szomszéd Srác, illetve Aiden meg én csupán beszélgettünk. És oké, lehet, hogy szemérmetlenül kevés ruha volt rajtam, de nem azért, mert levetkőztem volna, hanem mert éppen rosszkor futottunk össze.
Bár persze, a gondolat, hogy egy teljesen más szituációban, hasonlóan kevés ruhában találom magam Aidennel, kellemes bizsergéssel töltött el.
- Úristen, Kat, alig tíz perce ismered – pofoztam fel gyorsan saját magam. Oké, talán Chaz mégis jól teszi, ha távol tart attól a fiútól…

A délelőtt hátralévő része azzal telt, hogy Chaz próbált meggyőzni arról, miért nem helyes az én koromban, ha fiúkhoz szólok. Nem néztem az időt, de biztos vagyok benne, hogy két órán keresztül biztos mászkált előttem fel-alá és a fiúkkal való kapcsolatok veszélyeit elemezgette, miközben én a kanapén ültem, egyik kezemben plüss-Yodával, másikban meg a plüsscicámmal (valószínűleg Chaz észre sem vette, mikor felosontam érte a szobámba), és Csillagok Háborúja különféle jeleneteit játszottam el velük.
- És akkor még nem beszéltem neked a csókolózásról. Lehet, hogy úgy gondolod, a csók csak…
- A jövő mindig mozgásban van – motyogta éppen plüss-Yoda, mire a macska, aki éppen Luke Skywalkert alakította, épp válaszolt volna.
- Ezt a jelenetet annyira szeretem – vigyorodott el Chaz, de aztán ismét szigorú kifejezést erőltetett arcára. – Nem is figyeltél rám egyáltalán, igaz?
- Ó, de… a kézfogás és a nemi betegségek kapcsolatáról szóló rész, például egészen érdekes volt.
- Mondd csak meg, hogy nem megy ez nekem! – sóhajtott Chaz, majd ledobta magát mellém a kanapéra. Megdörzsölte szemeit, majd rám pillantott. Illetve a kezeimre. – Hé, erre a cicára emlékszek! – kiáltott fel aztán.
- Az nem lehet – ráztam meg a fejem. – Ez az én cicám. Egészen pici koromban kaptam.
- De, de… határozottan emlékszek rá. Apu vette. Igen, harmadikas lehettem, és jött értem kocsival, ez a macska pedig ott volt a hátsó ülésen, én meg tisztára örültem neki. Éppen előző héten nyertem meg egy matekversenyt, azt hittem, azért kapom ajándékba – Chaz idegesen felnevetett, és szórakozottan simogatni kezdte a cica hátát, mintha igazi lenne. – Apu erre azt mondta, nem, ez valaki másnak lesz, de ha nagyon szeretném, vesz nekem is egyet. Persze, nem szerettem volna, mert teljesen más, ha ajándékba kapok egy plüssjátékot, meg az is, ha én kérek egyet. A nagyfiúk nem játszanak ilyenekkel…
Elképedve bámultam a bátyám kezében szorongatott állatkára. Fogalmam sem volt róla, kitől lehetett a cica… csak úgy ott volt mellettem. Még csak eszembe sem jutott soha, hogy elpakoljam, vagy odaajándékozzam valakinek, mint ahogy a többi plüssjátékommal tettem,annyira az életem része volt.
- Törődött veled – mondta halkan Chaz, és óvatosan az ölembe tette a macskát. – Igazából fogalmam sincs, mi miatt mentek szét anyuval, kicsi voltam még… és azt sem fogom megérteni soha, miért nem találkozhattam veled. Vagy akár anyuval, miután elment tőlünk.
- Biztos volt valami nagyon jó okuk rá – bólogattam hevesen. Elvégre Chazt és magamat is meg kellett győznöm.
- De ez valószínűleg már sosem derül ki – válaszolta a bátyám, pontosan abban a pillanatban, hogy a ház csengője felberregett.
Amúgy is elég furcsa lett volna, hiszen a néhány nap alatt már rájöttem, hogy nem sokan keresnek fel bennünket, és amennyiben mégis, nem szokták a csengőt használni, mert nagyon jól tudják, az ajtó nyitva van. De ami még furcsábbá tette a helyzetet, nyilván a félbeszakított beszélgetésünk témája volt. Mintha valaki nagyon nem szerette volna, ha megoldjuk a családi rejtélyeket.
Chazzel szinte egyszerre ugrottunk fel a kanapéról, és a másikat félrelökve próbáltunk az ajtóhoz jutni. Én, leginkább azért, mert reménykedtem benne, hogy Aiden lesz az, Chaz meg, gyanítom, szintén valami ilyesmit sejtett, épp ezért szerette volna, ha a háttérben maradok.
Némi egymásba könyökölés, karmolás, és a másik karjába harapás után végül megegyeztünk, egyszerre nyitjuk ki az ajtót. Én éppen az arcomra erőltettem legelbűvölőbb vigyorom, Chaz pedig kihúzta magát, és próbálta megfeszíteni különféle izmait, hátha félelmetesebbnek hat, de egyikre sem volt szükség, ugyanis nem Aiden állt az ajtókban, hanem valaki, aki nekem teljesen ismeretlen volt, de Chaz arckifejezése alapján ő sem látta sokszor a házban az idegent.
- Sziasztok, gyerekek! – köszönt ránk a fazon, olyan széles vigyorral, hogy elővillant hátul egy aranyfoga. Láttam, hogy a bátyámból készül kibukni egy olyasmi mondat, hogy ő már nem gyerek, de helyette inkább összehúzta magát olyan picire, amekkorára az ő méreteivel ez elképzelhető lehetett.
A pasas, aki velünk szemben állt, óriási volt. Olyan igazi filmekbe illő gonosztevő alkatú, óriási karokkal, vastag nyakkal, rövidre nyírt hajjal, napszemüveggel, sőt, még egy sebhely is végigfutott az arcán. Mindehhez valami fura akcentus is társult.
- Nem veszünk semmit, köszönjük – mondta Chaz, miután párszor megköszörülte a torkát, és sikerült szóhoz jutnia. Én csak bólogatni tudtam helyeslésem jeléül, ugyanis egyfolytában az járt a fejemben, milyen könnyen szét tudná roppantani minden egyes csontomat az ajtóban álló idegen.
- Félreértetek, nem ügynök vagyok – mosolygott a férfi, de ettől egyáltalán nem lett barátságosabb az arca. – Apátok egyik munkatársa vagyok. Joseph Balfour. De az emberek általában Joe-nak hívnak.
Ahogy apu szóba került Chaz arca máris felvirult.
- Ó, tessék, parancsoljon, mit szeretne?
- Tudjátok, apátok és én együtt dolgoztunk valamin. A fontosabb adatok nála voltak. A főnökeink eddig azt hitték, akadtak esetleg másolatok, de nem, nincsenek. Ezért elküldtek, hogy vigyek el nekik mindent, amit itt találok a projekttel kapcsolatban.
- Ez csak természetes – bólintott Chaz, majd félrelépett az ajtóból, hogy Mr. Balfour, vagyis Joe, beléphessen a házba. Ahogy ezt megtette, először lassan körbenézett az előszobában, majd bólintott Chaznek és nekem, és magabiztos léptekkel elindult az emeletre vezető lépcső felé. Valószínűleg a dolgozóba, ahová nekem még nem volt lehetőségem bekukkantani.
- Ez mégis mi volt? – kérdeztem dühösen Chaztől, ahogy Joe hallótávolságon kívül került.
- Hallottad, mit mondott: ismerte apát.
- Igen, de nem szoktál filmeket nézni? Ha felbukkan egy titokzatos idegen, aki azt állítja egy régi barát, vagy munkatárs, a legritkább esetben az, akinek mondja magát – magyaráztam.
- Pontosan. A filmekben. A való életben apa munkatársa nyilván tényleg apa munkatársa. Volt. És különben is, ha ez a Joe Akárki esetlegesen egy gonosz kém lenne, akkor sem sokra menne apa különféle irataival. Nem őrzött kormánytitkokat, vagy titkos atombombák tervrajzait.
Ahogy Chaz ezt kimondta, valami szöget ütött a fejemben. Nagyon sokat beszélgettünk a szüleinkről, mióta összekerültünk. Tökéletesen tisztában voltam tehát azzal, mi volt apu kedvenc üdítőitala (cseresznyés Dr. Pepper), mit énekelt a zuhany alatt (bármit a Rolling Stones-tól), sőt, még azt is tudtam, melyik volt az első koncert, amire fiatalkorában elment (Craig Papa és a Kukoricázók, valami kisvárosi fesztiválon). De egyetlenegyszer sem került szóba, hogy mi volt apa foglalkozása. Mivel, egy munkatárs felbukkanása tökéletes alkalom volt ennek kiderítésére, el is kezdtem faggatni Chazt.
- Tulajdonképpen… - felelte némi gondolkodás után, és összeráncolta homlokát -, azt hiszem… fogalmam sincs.
Egymásra néztünk, én eltátottam a szám, Chaz pedig továbbra is a homlokát ráncolta, amikor óriási robajt hallottunk a konyha felől. Mintha az ég szakadt volna le.
Először azt hittem, csupán hallucináltam, de aztán óriási porfelhő árasztotta el a nappalit. Ismét egymást félrelökve próbáltunk Chazzel közelebb férkőzni a helyszínhez, hátha okosabbak leszünk.
Köhögtem néhányat, ahogy belélegeztem a port, és gyorsan behunytam szemeim, nehogy elkapjak valami csúnya gyulladásos betegséget.
- Kat, Kat – rázogatta Chaz a vállam, és olyan hangon suttogta a nevem, mintha sírni készült volna.
Természetesen rögtön megfeledkeztem szemeim védelméről, és rápillantottam bátyámra. Majd, mikor észrevettem, hogy ő egyáltalán nem engem, hanem a konyhát figyeli, követtem tekintetét, és szinte rögtön a szám elé kaptam a kezem.
A konyha mennyezete, ugyanis, gyakorlatilag eltűnt. Illetve, nem egészen eltűnt, hiszen törmelék formájában ott állt kis kupacokban a padlón, de tökéletesen fel lehetett látni az emeletre. Azon belül is, a dolgozószobába, legalábbis erre tippeltem, mivel eddig még nem volt szerencsém ahhoz a sötétzöld tapétával bevont helyiséghez, ami valószínűleg szép is lett volna, ha a fél berendezése, mint például egy antik íróasztal, vagy egy bőr irodai szék, nem szakad le a konyhába.
- Apa munkatársa… - suttogta Chaz maga elé.
- Mi?
- Apa munkatársa a dolgozót akarta megnézni, és…
Nyeltem egy óriásit. Majd miközben magamban szuggeráltam Mr. Balfour súlyos lépteit, hogy kezdjenek el letrappolni a lépcsőkön, megindultam a konyha felé.
A lelkem mélyén, persze, tökéletesen tisztában voltam vele, mi fog fogadni. De akármennyire készültem a látványra, mégis felfordult a gyomrom, ahogy a földre hullott mennyezet, és bútorok maradványai között megpillantottam az óriási alakot feküdni.
Pár másodperc erejéig még igyekeztem meggyőzni magam, hogy talán életben lehet. Akkorát azért nem zuhant, sőt, ha valaki a szerencsés fajta, könnyedén elkerülheti azt is, hogy a fejére zuhanjon egy darabka plafon.
De Joseph Balfour a jelek szerint, nem lehetett szerencsés ember, ugyanis a nyaka fura szögben kitekeredett, ráadásul úgy tűnt, az íróasztal is pontosan a gerincére zuhant.
- Nagy a baj? – kérdezte Chaz, hófehér arccal, elég messze állva ahhoz, hogy ne lássa azt, amit én.
- Hát… ha pozitívan nézzük a dolgokat… - próbáltam egy vigyort erőltetni arcomra -, a jó öreg Joe nem fog beperelni minket, amiért életveszélyes a házunk.