7. Forget your dad, he's gone

- Megöltünk egy embert - suttogta maga elé Chaz, de már vagy századik alkalommal. A kanapén ült, illetve pontosabban kucorgott, térdeit felhúzva maga elé, és néha még előre hátra ringatta is magát, mintha óvodás lenne.
- Ha jobban belegondolsz, nem mi öltük meg. A konyha mennyezete. Illetve, ha máshogy nézzük, a dolgozó padlója - magyaráztam neki. - Ó, és az íróasztal! - tettem hozzá még gyorsan.
Chaz olyan elborzadva nézett rám, mintha legalábbis olyan szörnyűséget ejtettem volna ki a számon, mint... jó, oké, tényleg elég borzalmas dolgot mondtam.
- Kat, az isten szerelmére, egy halott ember van a konyhánkban! Halott! Tudod, olyan, akinek megállt a szíve, soha többet nem kel fel, ugyanis meg van halva! - Chaz már ordított, felpattant a kanapéról, majd elém ugrott, vállamba mélyesztette a körmeit, és erősen megrázott. - Tisztában vagy vele, mit jelent ez? Gyilkosok vagyunk!
- Továbbra sem mi vagyunk a gyilkosok, hanem... - de a mondatom már nem tudtam befejezni, ugyanis Chaz olyan fura hangot adott ki magából, ami félúton volt a sikítás és a hörgés között.
- A fazon a mi házunkban van, továbbra is holtan. Nem létezik a világon olyan rendőrség, aki elhinné, hogy semmi közünk a dologhoz.
Chaz nagy nehezen elengedte a vállam, majd a konyha felé kezdett botorkálni, de útközben rájöhetett, milyen látvány várná ott, ugyanis inkább leült az emeletre vezető lépcsőre, tenyerébe temette arcát, és rázkodó vállairól arra következtettem, hogy vagy elkezdett zokogni, vagy egyelőre csak készül rá. Sóhajtottam, megcsóváltam a fejem, majd mellé ültem, és egyik karommal lazán átöleltem. Sokkal nagyobb volt nálam, mégis úgy éreztem abban a pillanatban, hogy én vagyok az okos nagy testvér, ő pedig a törékeny öcsikém, akit meg kell védenem a világ borzalmaitól.
- Lehet nem kéne elmondanunk a rendőrségnek - böktem aztán ki lassan, mikor úgy láttam, Chaz kezd egy picit lenyugodni.
- Hogy érted, hogy nem kéne elmondanunk?
- Úgy, hogy... - magam sem hittem el, hogy tényleg olyasmiken gondolkozok, mint amit ki készülök mondani -, esetleg gondoskodhatnánk mi, szerencsétlen Joe testéről.
- Kat, úristen... úristen... hallod te egyáltalán magad? Tisztában vagy azzal, hogy minden, amit az elmúlt percekben kiejtettél a szádon, egész egyszerűen beteg, és én vagyok rosszul tőle? - Hogy ez mennyire igaz volt, az bizonyította, hogy miközben Chaz beszélt, óriásikat nyelt, mintha félne, hamarosan viszont látja a reggelijét. - Mit művelt veled? - kérdezte aztán, de olyan arckifejezéssel, mintha legalábbis maga a megtestesült gonoszsághoz beszélne, nem pedig hozzám, a húgához.
- Kicsoda?
- Anyu! Igen, ő volt az! - Chaz lerázta magáról a karom, és ugyanúgy, ahogy a kanapéról, a lépcsőről is felugrott. - Azt hiszem, most már kedz derengeni... az összes veszekedés közte és apu között, amit végig kellett hallgatnom. És tudod, apu állandóan olyanokat vágott a fejéhez, hogy néha úgy érzi, mintha nem lenne lelke... akkoriban nem értettem, mire céloz, de azt hiszem, most már tökéletesen! És te... ugyanolyan vagy, mint ő!
Nyeltem egy óriásit. Természetesen nagyon tökéletesen értettem, mire is célozhat Chaz. Mikor anyuval autóztam valamerre, és nagyon csúnya kimenetelű baleseteket láttunk út közben, sosem mondta, hogy takarjam el a szemem, mint ahogy normális anyukák tették volna. Szinte kényszerített, hogy nézzem az úttesten heverő, súlyosan sebesült embereket. Még akkor is, mikor kisállatokat ütött el valaki! Számtalanszor megtiltotta azt is, hogy horrorfilmek nézése közben elfordítsam a fejem! Ezeket azzal magyarázta, hogy az élet nem olyan szép, mint a mesékben, és nem árt, ha felkészítem magam a ronda dolgokra.
Behunytam szemeim, vettem egy mély levegőt, és hirtelen én is úgy éreztem, hogy elhányom magam. Bár nem a konyhánkban fekvő hullától undorodtam meg hirtelen, hanem saját magamtól.
- Kész, ennyi. Hívom a rendőrséget! - mondta Chaz, és előrántotta mobilját a zsebéből. Tárcsázni kezdett, aztán kihangosította, hogy én is hallhassam a beszélgetést.
- 911, miben segíthetek? - szólalt meg egy vidám, csevegő hangot, a vonal túlvégén.
- Izé, helló. A nevem Charles Vogel... és van egy halott ember a konyhánkban - hadarta el egy szuszra Chaz.
- Elnézést? - kérdezett vissza gúnyosan a hang. - Várjunk csak... Charles Vogel? Chaz? Figyelj, azt hittem, ennyi idősen már van annyi eszed, hogy leszokj ezekről az ostoba tréfákról! És, csak hogy tudd, ez egy egészen gyenge kis hazugság volt ahhoz képest, mikor óriási zöld és rózsaszín nyulak foglalták el állítólagosan az utcátokat! További kellemes napot, lúzer!
Chaz elképedve bámult a kezében tartott telefonra.
- A fenébe! - morogta aztán.
- Zöld és rózsaszín nyulak? Mit szívtál? - kérdeztem tőle fejcsóválva.
- Tizenegy éves voltam, oké?
Pár percig mindketten csendben voltunk, végül Chaz szólalt meg.
- Lessük meg Joe barátunkat, és lássuk, mit tehetünk!
Miközben a konyha felé osontunk, persze, nyilván nem láthatta senki, mire készülünk, talán inkább csak attól féltünk, hogy Joe egyszercsak magához tér, és az agyunkat követeli, mint a filmekben a zombik. Illetve, én egy egészen ici-picit tartottam attól is, mi van akkor, ha a holttest esetleg... szóval már elkezdett büdösödni? Azt nem biztos, hogy kibírnám rosszullét nélkül.
Szerencsére, a hullánk pont olyan hulla volt, mint mikor utoljára magára hagytam. Nem kezdett el zöldülni, vagy fel-alá mászkálni a konyhánkban. Egyszerűen csak hevert ott, mintha aludna. Csúnya, véres fejjel, és furán kifordított végtagokkal aludna.
- Először is, muszáj lepakolnunk róla ezt a sok mindenfélét - mutatott Chaz a törmelékre, meg az irodai bútorokra.
Ezt is tettük. Először az asztalt emeltük le közös erővel, bár Chaz keze közben túlságosan remegett, így az egyik fiókja kicsúszott helyéről, és számos mappa, valamint kézzel írt jegyzet potyogott le a földre.
- Ezekkel ráérünk később foglalkozni - mondta Chaz, mikor nekiálltam volna összegyűjteni a papírokat a földről. - Inkább foglalkozzunk a plafonnal. Vagyis azzal, ami maradt belőle.
Kicsit több idő telt el a takarítással, mint a bútorok pakolásával. Egyrészt, mert fogalmunk sem volt, hová tehetnénk a sok feleslegessé vált mennyezet-darabkát. Az utcára nem pakolhattuk ki, Chaz szerint félő volt, hogy előbb-utóbb egy kedves szomszéd felajánlja segítő kezeit, mire észbe kapnánk, már be is furakodna a konyhánkba, és akkor már meg is történne a baj. Ezért inkább csak a garázsba dobáltunk be mindent, egy sarokba. Miközben a nehéz tömböket cipeltem, egyik helyről a másikra, valami egészen fura érzés kerített hatalmába. Olyasmi, mintha a saját agyam sikított volna nekem. Mégpedig azt, hogy figyeljek oda jobban arra, mit is csinálok. És nem azért, hogy óvatosan dobáljak, nehogy egy betondarab a lábfejemre pottyanjon. Nem, inkább azt próbálta magyarázni, hogy gondolkodjak, valami nagyon nem stimmel ezzel az egész balesettel kapcsolatban. Például, a konyha mennyezetének leszakadása. Nem igazán szoktak ilyen könnyen beomlani az ilyen plafonok. Régi házakban, meg olyan helyeken, ahol spóroltak az építőanyaggal, persze, előfordulnak hasonló esetek, de Chaz házát nem igazán lehet öregnek nevezni, és a betondarabok nehézségét nézve, az anyaggal sem takarékoskodtak. Mi van, ha... ha esetleg, valahogy direkt...
- Ez az utolsó! - dobott le mellém Chaz egy kivételesen nagy betontömböt, és pólójával megtörölte izzadt arcát.
- Vagyis, most jön a... - nem fejeztem be a mondatot, de minketten nagyon jól tudtuk, mire gondolok, és egyszerre bólintottunk.
- El sem hiszem, hogy ezt fogom most mondani... de mi legyen a hullával? - kérdezte Chaz. - Mármint, én gondolkoztam... és, ha esetleg elvinnénk az óceánhoz, és beledobnánk egy mólóról? Mondjuk éjszaka?
Megráztam a fejem.
- A filmekben, valahányszor valaki vízbe dobja a nem kívánatos holttestet, előbb-utóbb kisodródik a partra, és megtalálja egy gyanútlan turista. A rendőrség aztán nyomozni kezd, ránk találnak, kihallgatnak, te aztán egyszercsak megtörnél, és végünk lenne!
- Esetleg eláshatnánk a kertben - vont vállat Chaz.
Muszáj volt ismét ellenkeznem. Bár az egész kezdett kísértetiesen hasonlítani valami bugyuta vígjátékra, szóval igencsak nehezemre esett nem elkacagnom magam. Persze, próbáltam nem a bátyámra nézni közben, mert félő volt, hogy hamarosan hozzám vág egy feszületet, vagy elrohan a legközelebbi templomba, némi szenteltvízért, meg egy papért, aki kiűzi belőlem a sátánt. De még szerencse, hogy forgattam egy kicsit a fejem, ugyanis a garázs bejáratánál megpillantottam az óriási szemetest. Ha elfért benne két felnőtt férfi egy heti szemétadagja, akkor valószínűleg el fog benne férfi egy felnőtt férfi holtteste is.
- Brilliáns ötlet - bólintott Chaz, mikor elmagyaráztam neki a rémesen egyszerű, ám ugyanakkor zseniális tervet -, de meg tudnád mondani, mit fogunk csinálni, mikor jönnek a hulladékszállítók, és a gyorséttermes dobozok mellett egy halott pasit is beleöntenek a kocsijukba?
- Ennek nem kell megtörténnie! Veszünk egy másik kukát, abba tesszük az igazi szemetünket. Ezt pedig itt tároljuk addig, amíg nem találunk ki valami okosabbat. Bár, lehet a kocsit ki kéne parkolni a ház elé, mert nem hiszem, hogy Joe barátunk pár nap múlva ibolyaillatot fog árasztani - enyhén megrázkódtam.
Egy nagyjából két méteres, és százhúsz kilós halott ember szállítása persze teljesen más az elméletben, és a valóságban. A valóságban például kell olyan dolgokkal törődni, mint a szerencsétlen feje, és hogy véletlenül se verődjön be sehová.
- Most miért? - kérdeztem idegesen Chaztől, mikor ezt felvetette nekem. A világ legősibb, és legigazságosabb módján (azaz kő-papír-ollóval) eldöntöttök ugyanis, ki melyik felét fogja Balfour úrnak, amíg a garázsba visszük. Én vesztettem, ezért nekem jutott a felsőteste. Annak örültem, hogy elbírom, Chaz nem várhatta el tőlem, hogy figyeljek arra is, nehogy beverődjön a fej olyan különféle tárgyakba, mint például a ruhafogas. - Neki már úgyis tök mindegy.
- Tiszteljük a halottakat! Nem rémlik valami ilyesmi? - fintorgott Chaz, bár lehet, csupán azért, mert Joe lábát fogta, aminek valószínűleg már akkor is büdös sajt szaga volt, mikor a fickó élt.
- Épp egy kukába készüljük beledobni! Tojok a tiszteletre! - morogtam.
Aztán, az emberek arra sem gondolnak, mikor esetlegesen hullák eltakarításáról fantáziálnak, hogy nem is olyan könnyű beleszorítani őket egy kis helyre, mint elsőre hinnénk. Először is, azért, mert mint tudjuk, a hulláknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy hajlamosak a merevedésre. Mivel a miénk még egészen frissnek volt mondható, természetesen nem volt olyan vészes a helyzet, de biztos vagyok benne, hogy azért hajlékonyabb volt, mikor még szaladgált. (Bár nem szerettem volna arra gondolni, miket művelt még mikor élt. Könnyebb volt a helyzet, ha azt mondogattam magamnak, egy műanyag babát cipelünk.) Másodszor, a holttestünk sokkal nagyobb volt, mint Chaz vagy én, így együttes erővel is csak alig bírtuk felemelni, hogy aztán beletegyük az ideiglenes nyughelyére.
- Muszáj lezuhanyoznom - motyogta maga elé Chaz, miután lezártuk a szemetes tetejét, és még tíz rétegnyi ragasztóval is körbetekertük, hátha az megakadályozza majd a későbbiekben a szagok terjedését.
Amíg Chaz tisztálkodott, leültem a nappaliban, és azon gondolkodtam, milyen eseménydús napunk volt. Úgy értem, ki gondolta volna kora reggel, mikor találkoztam azzal az édes fiúval, hogy délutánra bűnöző lesz belőlem, aki holttesteket rejteget a házában? Én egy rendes, teljesen normális kamasz vagyok! Egy kávézóban kéne üldögélnem a barátnőimmel, és pasikról pletykálni, nem pedig azon gondolkozni, mi lesz, ha bárki is rájön a sötét titkunkra a bátyámmal? Mit szólna anyu és apu, ha ezt látnák? Valami azt súgta, két hét szobafogságnál jóval nagyobb büntetést érdemelnék.
Ahogy apu eszembe jutott, rájöttem arra is, hogy a konyhában még mindig ott vannak az íróasztal fiókjából kiszóródott dolgok. Igaz, hogy egy alapos porszívózás, meg felmosás még jobban ráfért volna a helyiségre, de azok az iratok valamiért nagyon nem hagytak nyugodni.
Összeszedtem az összeset, és rögtön feltűnt, hogy szinte az összes mappán a Szigorúan titkos felirat olvasható. Jót mosolyogtam ezen. Apu biztos tisztában volt vele, hogy Chaz kíváncsi ugyan, de ha látja, hogy valami tilos, nem szaglászik tovább.
- Én viszont, nem vagyok Chaz, bocsi apu - mondtam csak úgy magamnak, és kinyitottam a legfelső mappát.
Fogalmam sincs, mire számítottam. Különféle unalmas diagramokra, meg értekezletek jegyzőkönyveire, talán. Vagy gyógyszerek receptjeire. (Mivel Chaz nem tuda, mi volt apa foglalkozása, a gyógyszerész-szakma sem volt kizárva). De arra, amit ott találtam, biztos nem. Egy kartonlap volt, kör alakú ábrával, balra forduló sasfejjel, és egy sokágú, vörös-kék csillagot ábrázoló címerrel. Persze, nem hiányozhatott róla az Amerikai Egyesült Államok, illetve, egy másik felirat sem:
- Központi hírszerző hivatal? - suttogtam magam elé. - Jó vicc, apa, tényleg.
Félredobtam a papírt, hogy kiderítsem végre, mi az, amit ennyi különféle kis trükkel kell védeni, de ahogy megláttam a következő lapot, elkezdtem szédülni, a fejem pedig nem egyszerűen fájni, inkább zsibbadni kezdett. Végigfuttattam tekintetem a szövegen, majd mohón a következő papírhoz lapoztam. Majd a következőhöz. És az azután következőhöz. Valamelyikhez kétszer is visszatértem, hogy meggyőződjek róla, nem csupán magam elé hallucinálom az információkat. Mire a kupac végére értem, csak egy reakció tűnt észszerűnek:
- CHA-AAAAAAA-Z! - sikítottam.